2018. október 7.

# 2018 # Angol

Saffron A. Kent: Medicine Man


Willow Taylor lives in a castle with large walls and iron fences. But this is no ordinary castle. It’s called Heartstone Psychiatric hospital and it houses forty other patients. It has nurses with mean faces and techs with permanent frowns.

It has a man, as well. A man who is cold and distant. Whose voice drips with authority.
And whose piercing gray eyes hide secrets, and maybe linger on her face a second too long.
Willow isn’t supposed to look deep into those eyes. She isn’t supposed to try to read his tightly leashed emotions.
And neither is she supposed to touch herself at night, imagining his powerful voice and that cold but beautiful face.

No, Willow Taylor shouldn’t be attracted to Simon Blackwood, at all.
Because she’s a patient and he’s her doctor.
Her psychiatrist. The medicine man.



Hossz: 468 oldal
Megjelent: 2018. szeptember 27.
Goodreads arány: 4,41 / 5,00
kindle kiadás

HEA: ✓
Csavar: ✘
Cliffhanger: ✘
Váltott szemszög: ✓
Morális kérdések: ✘
Olvasható-e önállóan: ✓
Főszereplők: Willow Taylor 💗 Dr. Simon Blackwood

Zeneajánló

Saffron A. Kent nem egy közismert író kishazánkban, igaz? Na, ha rajtam múlik, nem is lesz. Persze közel sem katasztrofális a helyzet, de nem szerettem annyira ezt a könyvet, mint vártam. Adott volt egy iszonyatosan jó alap, amire - mea culpa - csak a hülye nem tud ráépíteni egy olyan történetet, amitől az ember álla leesik, és ami gyakorlatilag mindent, tényleg megenged, az alkotó bármilyen irányt kitalálhat. Ismétlem: gyakorlatilag. Ám van, amikor pont azt az irányt sikerül megtalálni, ami a a lehető legrosszabb. Saffron A. Kent-nek sikerült utóbbi, bár nem ő az egyetlen, és ez azért némi vigaszt nyújthat. És ennyi. Az alapot tudom felhozni akkor, amikor rákérdeznek, mi volt jó a Medicine Man c. könyvben. Merthogy előbbit egy Viktoriánus - kori épületben levő pszichiátriára, elmegyógyintézetre helyezték, és ugye ott minden megtörténhet, amit csak az író kósza ötletei engednek. Vártam valami nagyszerűt, valami falrengetőt - néha éreztem is a potenciált, hogy akkor itt most lehetne ez, meg az - de valahogy mindig elmaradt a tűzijáték. Kérem tisztelettel, ez a könyv gyakorlatilag erotikus ponyva, csak itt köré pakolták a fent említett alapot, meg egy pokolszexi, 33 éves doktorbácsit, és egy 18 éves Harry Potter mániás csajt, hogy azért mégis, na. Korkülönbség? Áhh, 15 évvel elmehetnek a fenébe, no problemo, értem én főnök. Házinyúlra nem lövünk? Nincs itt semmi látnivaló, jól ismerjük a szituációt, oszoljunk. Nem ezekkel, és az ehhez hasonló apróságokkal volt baj. Itt azzal volt baj, hogy meg sem próbálták legalább a látszatot ráhúzni, hogy a Medicine Man nem egy a sok száz közül, és ezt sajnos én is észrevettem. Uno: Akármennyire is hangzik jól, a szerelem nem gyógyít meg egy depressziós, pszichiátriai, öngyilkos hajlamokkal küzdő, konkrétan magával beszélgető beteget, vagy legalábbis nem teljesen. Dos: ha a karakter beteg, miért csak az első oldal első sorában említik? Hoppá - hoppá, elfelejtettük, hogy az van, ami? Tres: Miért kiabál a doktor bácsi egy pszichiátriai esettel, zúdít mindent a nyakába, hagyja magára, nem foglalkozik vele, majd felbukkan a semmiből, és tesz úgy, mintha nem lenne abszolút semmi gond? Hell the f*ck no. Nekem Simon csak arra lenne jó, hogy még mélyebbre süllyedjek a depresszióban. 

Elviekben akkor legjobb a helyzet, amikor olyan olvasót sikerül megtalálni egy Harry Potterrel dugig tömött New Adulttal, aki tudja, mi a jelentősége az "Always"-nek, aki Kviddicset játszik az anyja seprűjével az udvaron, 9 3/4-nyire szereti Harry Pottert egy tízes skálán, és állandóan a kezében szorongatja a sorozat valamelyik részét - itt akkor lett volna igazán jó, ha a könyvben írt HP jeleneteket nem arra használják, hogy kitöltsék vele az üresjáratokat. Nem volt ez bődület rossz, csak kevesebbet adott, mint amire számítottam. Egy öt csillagos könyvtől azért többet várok kósza, három laponként bekövetkező erotikus jeleneteknél - erotika, pls, nem is éreztem még a szikrát se, pedig máskor aztán ég a fejem - üresjáratoknál, és pont a fontos alapot nélkülözően megírt cselekménynél. Lehet egy mentális beteg lány, és egy szexis doktorka történetét jól, de ugyanúgy katasztrofálisan is megírni, és ha valaki nem figyel eléggé, könnyen elcsúszhat. Már a fülszövegből is kiderül, hogy mentális betegséggel foglalkozó könyvről van szó, sőt, vakuljak meg, de még figyelmeztet is, hogy depresszióról és öngyilkosságról lesz szó. Tényleg? Hol? Mert az első lap első során kívül nem volt szó ilyesmiről, akinek meg betegnek kellett volna lennie, az a Terminátort játszotta. A doktor üvölt a pácienssel, elzavarja, a páciens nem azt a szerepet játssza, amit rá osztottak, mi van itt? Kérjek én is beutalót? Minden úgy ment, ahogy annak rendje - módja szerint mennie kellett, egy sorral sem volt más, vagy több, pedig az utóbbi időben én inkább a "rendbontás" felé hajlok jobban. Előbbi nem hiba, csak toljuk meg azt a szekeret valami mással is 486 oldal tömény nyálon, cukron, és szexen kívül, mert ha nem, még a legedzettebb olvasó is megcsömörlik. Esetenként lehúzza a könyvet.

468 oldalnak elvileg nálam könnyen, szinte órák alatt kellene csúsznia - ha épp nem csinálok mást - és szerencsére ezzel nem is volt baj. Az írónő egyszerűen érthető, alapszintű szavakkal, mondatokkal dolgozott, ezért a Medicine Man nyelvezetileg közel sem lett olyan, mint mondjuk egy Amy Harmon féle Law of Moses, vagy Leylah Attartól a Mists of Serengeti. Utóbbiakban az a legnagyszerűbb, hogy a cselekmény, a kifejtés menete, és a nyelvezet is összehangolt, az embert egyszerűen nem érdekli, ha 85645643. alkalommal kell elölről kezdenie, mindig megteszi, mert annyira jók. Mondjuk másban sem igazán hasonlítanak, ami összeköti őket, az a "romantikus" címke. Elismerem, iszonyú jó ötlet volt az egész alapot egy pszichiátriára helyezni, mert ez akármilyen könyvnek súlyt ad, egy New Adultot pedig gyakorlatilag az olvasó kedvencévé tesz - feltéve ha figyelnek a kivitelezésre, és úgy csinálják, hogy ne vegyek észre semmit a 10. oldalon. Talán sokat vártam - viszont ilyen alapon az összes többi csalódás lehetett volna, érdekes módon mégis mindegyik megugrotta a követelményeket - talán feltűnt, hogy néhány jól kivitelezett, romantikus és erotikus jeleneten kívül semmi más nem történt, nem tudom. Annyi biztos, valami hiányzott belőle. HEA van, azaz mindenki boldogan él, míg meg nem hal, nem kellett zsepit előszedni, bár ha visszagondolok, a végén jobb lett volna egy függővég, egy igazi, ütős kis lezárás, mert a végén meg már szivárványt tudtam volna hányni. Eddig minden olvasmányban találtam nagyszerűt. Iszonyúan jól kitalált csavarok, függővégek, élő, lélegző karakterek, akik behúznak a könyvbe, vagy éppen remek cselekményszálak. De ebben? No offense, én próbáltam jót keresni - khm, khm, it's time to practice Quidditch - de a Harry Potteres jeleneteken, a Harry Potter függő csajon, meg a szexi doktorocskán kívül nem sok minden jut eszembe, de nincs is benne mindenképpen említésre méltó. Csak egy erotikus húsdarab, körömnyi krumplival körítve, hogy azért mégse rossz szájízzel álljak fel az asztaltól. Ami megmentette a könyvet, az a néhány mondat volt, amikor pontosan éreztem, hogy hozzám szól, és nagy igazságok vannak elrejtve, a démonos szösszenettől kezdve egészen addig, hogy az igazi tényleg olyan lesz majd, mint aki - persze képletesen - a vérében hordozza a gyógyszert, és vele semmi nem fog fájni. Soha többé. Ja, pluszot ér még az elején, az őrületről, és a másik oldalról szóló pár mondat, amit talán nem csak én értek meg teljes mértékig.

Képek forrása: Saffron Kent hivatalos twitter oldala

Kell itt még egyáltalán beszélnem bármiről, köztük a szokásos könyv eleji összefoglalóról? Ha a fülszöveget megnézzük, érdekes kép alakulhat ki, hiszen az egész eleve egy pszichiátrián kezdődik. Itt él - azaz nem él, vegetál - Willow Taylor, aki depresszióval került be a Heartstone klinikára, miután Batmannak képzelte magát, kimászott a tetőre, és onnan szépen le is ugrott, ill. ugrott volna, ha meg nem akadályozzák. Csakhogy a lány emlékei homályosak, az egészből mindössze annyi maradt meg neki, hogy "The Rooftop Incident"-nek hívja az egészet, folyton emlegeti, sőt, mindig számolja, hogy hány nap telt el azóta. Így éldegél a többiekkel együtt Willow, szépen elvan magának a Harry Potteres pólóival, könyveivel, meg a nyuszis mamuszával. Persze leírják, hogy mi miért történt, mindenre van magyarázat, de nem rögtön, szóval nagyon figyelni kell. Egy nap aztán új - hahaha, no - doktor kerül a klinikára, Simon Blackwood, aka. a jégkirály, aka. a gyógyszer ember, aki felforgatja szegény lány amúgy is felettébb érdekes életét. És itt még nincs vége, mivel ez az új doktor a fullszexi szemüvegével, a fekete hajával, és a jeges viselkedésével hordoz valamit. Valamit, ami ha kiderül, nem biztos, hogy mindenki megússza ép bőrrel - vagy inkább ép lélekkel. Mondjuk azt nem értettem, hogy miért pont egy labilis idegállapotú, pszichiátriai esetet kell hülyeségekkel traktálni, elhagyni, lelécelni, majd visszatérni, egyszer s*ggfejként viselkedni, máskor meg azt csinálni mint a herceg, aki mentené a nőt a sárkánytól, holott pontosan tudja, hogy visszaeshet, de végül is...én nem vagyok pszichos eset, de ez még nálam is kiverné a biztosítékot. Akkor egy olyannál, mint a lány? Nem lehet az olyan beteg, ha mindent eltűr szó nélkül, nem igaz? Kettejük kapcsolata egyébként egy 468 oldalas macska - egér játék, sokszor nagyon forró, máskor jéghideg, és berobban, ha olajat öntenek rá. Bár nincsenek benne nagy csavarok, aki látott már legalább egy olyan New Adultot, aminek a címkéi között szerepelt a "tiltott gyümölcs" címke, az nagyjából az első 10 oldal után összerakja, miről van itt szó. Nem kell túlspilázni: én is törött vagyok, te is törött vagy, de hej babám a teringettét olyan gyönyörű vagy, gyere ide szeretgessél...a többit meg majd Horváth Tomi hozzápakolja a Meggyfában.
  
Amiről még szerettem volna beszélni, az az elbeszélésmód...az egész könyv Willow szemszögéből van megírva, kivéve azt a három - négy fejezetet, amikor a jégkirály is közbeszól, és lehet látni, mi zajlik le benne. Még egy pókerarcú jégkirály is lehet törött. Érdekes, hogy 468 oldalból körülbelül 400 oldalt tettek ki az erotikus jelenetek, de valahogy most nem éreztem ugyanazt a szikrát, amit máskor. Bár mondjuk ha az első oldaltól kezdve tömény szenvedés, amit végigművel az ember, nem hinném, hogy pont az erotikus jelenetek hozzák el a megváltást. Érzelmi hullámvasút ez, csak itt pár másodpercig voltam fent, és órákig lent, pedig elvileg fordítva lenne jó - és kivételesen nem értek egyet azokkal se, akik "nem tudnak enélkül a könyv nélkül élni, millió darabokra törte a szívüket, ez volt a minden, meg még annál is több." Nem volt rossz, de ennyire nem is volt jó. A Long Shot, a Gentleman Nine, a Surviving Trace, a Wish For Us, vagy a Ghostgirl, na, ezek már igen. Mindben volt valami, ami miatt meg sem próbáltam félcsillagokat vonogatni, hanem automatikusan mozdult a kezem öt felé. Szóval...igen, lehet átgondolva, tökéletesen is New Adultot írni. Fél csillag plusz a borítóért - itt legalább sikerült Christian Balic-ot jó szögben fotózni, nem úgy, mint a Disgrace-nél, amikor sokan azt kívánták, száradt volna el a keze annak, amelyik a fényképezőt, meg a photoshopot kezelte. Fél csillag plusz azért a párbeszédért a 377. oldalon, ahol percekig sírtam a röhögéstől - lejjebb azt a részt hoztam nektek. Igazából az egész könyvben így kellett volna. Nem fogok hazudni, ez most nagyon nem jött be, de szerencsére akadt pár dolog, ami mentette a menthetőt, és megóvta a könyvet, illetve a Kindlet attól, hogy szétcincáljam, a maradékot meg bezúzassam. Gondolkodtam, hogy háromfél, vagy négy, de az alap, Harry Potter, a háttérben húzódó morális kérdések, a szexi doktorka, vagy az az egy párbeszéd megmentette. Csak azoknak ajánlom a könyvet, akik most ismerkednek a New Adulttal, és nem sejtik, hogy ennél csilliárdszor többek, és jobbak vannak a műfajban. Ebben az esetben megér egy próbát - aztán mindenki karikázzon az általam említettekhez, hogy legyen viszonyítási alap. Vagy azoknak, akik tényleg valami fejkiürítőset keresnek, és akiket nem zavar, hogy 468 oldalon mindenre szex a válasz. Lehet, hogy egyszer még adok esélyt az írónő valamelyik könyvének, ott a 4,19-es Unrequited, vagy a War Like Ours, ami 4,00-nál áll. A Medicine Man pedig 4,39-el a legmagasabb arányú. Umm...

 


 Részlet a könyvből

I told him all the things about the girl whose heart I broke. Willow Taylor. Standing in the rain, I watch her walk away.
I watch her almost smash through the door and streak out of my sight like a falling star.

Have a good life.

It’s not a question, but I’m compelled to answer her. I told her that she had no right to ask me anything; I was lying. Because when it comes to saving her, I am a goddamn liar. But as it turns out, she didn’t need saving. All she needed was for me to move the fuck on from the past and accept what she already knew. That I had feelings for her. I have feelings for her. I don’t know how long it’s been since she went inside but I’m telling her. She needs to know.

I burst through the door too, words almost bubbling on my tongue.
There’s a guy behind the counter and he jumps, nervously. “C-can I help you?”

“Where’s Willow?” I ask, my words rough and low. Shaking.
He looks to the side quickly before saying, “I, uh, don’t know. She’s not here yet.”

Dickhead. I wonder if they are friends, this moron and Willow. I wonder if he finds her fucking stunning too.“Stay away from her,” I warn him, even though I don’t know if it’s necessary. Even though it’s me who has no right to say these things. He throws his hands up in the air, exasperated. “What the fuck, dude? What’s up with people today? I’m gay, all right?”

I ignore him even as I breathe out, a bit relieved. Not that it means much, his being gay.
Willow can tempt anyone, if she wants to. But somehow, she has no clue.

I march across the space without responding to the guy’s protests and make a turn where he glanced at accidentally. It’s a hallway and there are doors on either side. I’m contemplating throwing every single one of them open until I find her. But a second later, she comes out of one, halting in her tracks at the sight of me. “Simon?”

I gorge on her face, her rounded cheeks flushed with the cold and the rain, her wide eyes red with tears. When she cries, the blue in her gaze turns bright and liquid, and my body gets emptied out of everything. I can’t breathe. I can’t think. Every little space inside me fills up with this need to put a stop to it. Whatever is making her cry. Or rather, whoever. Today she’s crying because of me and I swear to God, I want to destroy myself. And I’m going to do it. I’m going to show her everything that I am so she can break me if she wants to.



3 megjegyzés:

  1. Hmmm meghoztad a kedvem ehhez a sztorihoz. Fel is írtam a noteszem "Beszerzendő" oldalára ezt a könyvet is. Tudni akarom hogy milyen lehet a doki a forró jelenetekben (is)! És bocsánat, de hangosan hahotáztam néha azon, ahogy elképzeltem, milyen arcot vágsz, miközben írod a bejegyzést, ahogy fogod a fejed és próbálod jóra megírni az egészet (amúgy is az, nem szépítem a dolgot). Amit ki nem állnék a történetben, az a HP fangörcs. Rosszul vagyok az ilyenektől, borzalom!!! És ezt egy szexi doki sem tudná kompenzálni...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnos ebben nem fogunk tudni egyezkedni, mert én megrögzött HP fan vagyok, de tudom, hogy te nem vagy az. :( Egyébként igen, dugig van ilyenekkel az egész, és nyilván csak egy rajongó érti meg ezeket, aki nem szereti, annak nem fog tetszeni.

      Figyelj, én azért örülök, hogy a lehúzásom ellenére neked még mindig kell ez a könyv - te is ilyen mazochista vagy, or what?! Csak mert ha igen, akkor tényleg mindig hozzád járok ezentúl. :'DDD Igyekeztem, de szerintem ha legközelebb hasonló bejegyzést írok, képet csinálok a képemről, csak a dokumentáció miatt. :P

      <3

      Törlés
    2. Legyen az egy videó, ha kérhetem. Tudod, ilyen felgyorsított. Garantáltan szakadnék a röhögéstől! :' D

      Törlés