2018. november 13.

Vi Keeland & Penelope Ward: Hate Notes

november 13, 2018 0 Comments

From New York Times bestselling authors Vi Keeland and Penelope Ward comes 
an unexpected love story of secondhand hearts and second chances…

It all started with a mysterious blue note sewn into a wedding dress. 
Something blue. I’d gone to sell my own unworn bridal gown at a vintage clothing store. That’s when I found another bride’s “something old.”  Stitched into the lining of a fabulously feathered design was the loveliest message I’d ever read: Thank you for making all of my dreams come true.

The name embossed on the blue stationery: Reed Eastwood, obviously the most romantic man who ever lived. I also discovered he’s the most gorgeous. If only my true-love fantasies had stopped there. Because I’ve since found out something else about Mr. Starry-Eyed. He’s arrogant, cynical, and demanding. I should know. Thanks to a twist of fate, he’s my new boss. But that’s not going to stop me from discovering the story behind his last love letter. A love letter that did not result in a happily ever after. But that story is nothing compared to the one unfolding between us. It’s getting hotter, sweeter, and more surprising than anything I could have imagined. Something new. 
But I have no idea how this one is going to end...

 
Hossz: 300 oldal
Megjelent: 2018. november 6.
Goodreads arány: 4,40 / 5,00
Kiadó: Montlake Romance

HEA: ✓
Csavar: ✓
Cliffhanger: ✘
Morális kérdés: ✓
Váltott szemszög: ✓
Olvasható-e önállóan: ✓
Főszereplők: Charlotte Darling 💗 Reed Eastwood

A könyvet megnézheted:
Goodreads || Amazon || Moly


Zeneajánló

Seasons - Olly Murs
Desire - Years & Years
You Don't Know Love - Olly Murs
Troblemaker - Olly Murs ft. Flo Rida


 
“I think it’s better to spend years treasuring a memory 

that might hurt sometimes than to never make one at all.”

Igen, ez voltam én, amikor szembejött velem, hogy újdonság jelent meg a Keeland - Ward páros nevével fémjelezve, majd nemsokkal ezután - úgy 25 perccel - "no freakin' way, hogy kihagyjam a lehetőséget" felkiáltással be is szereztem a könyvet. A buszmegállóban mellettem ülő srác szerintem azóta is azon gondolkozik, hogy min röhöghetett ennyire az a retardált szőke tyúk. Annyira tudtam, hogy most sem fogok csalódni a két nőben, és igazam is lett...elöljáróban annyit, hogy aki olvasott már legalább egyszer az említett alkotóktól, tudja, hogy mire képesek együtt, mik az erősségeik és a gyengeségeik, az most is ugyanarra számíthat, legfeljebb hozzátoldanak még pár plusz órányi sírva röhögést. Bár nem lett tökéletes, és nem egy dolog miatt döntöttem úgy, hogy fél csillagot elveszek a végén - de ezek mind olyan hibák, amik A) még egy kis odafigyeléssel, és azzal, hogy nem akarják mindenáron, gyorsan befejezni a sztorit, kiküszöbölhetőek lettek volna, B) ismét én vagyok bogaras, C) azért hozom fel őket, mert nem feltétlen mindig csak jó dolgokból áll egy kritika. Eleinte úgy voltam vele, hogy a Rebel Heir-nél semmi nem lehet jobb, onnantól visszaesik a színvonal, ráadásul egy számomra alig valamit mondó borító és fülszöveg pont a Rebel Heir után...őszintén, nem tudtam, mivel számoljak, annak ellenére se, hogy a szívem kalapált az első perctől. Lényegében ugyanaz, mint a többi száz meg száz NA, a kliséhegy legteteje. Van egy szemétláda főnök, meg az új alkalmazott, na és? Tudjuk a műsort. Bár kíváncsi lettem, miért van kék papírfecnire felírva a fülszöveg, és tisztában voltam vele, hogy a két nő ismét hozza a papírformát, ez még nem volt elég indok, hogy belekezdjek a Hate Notes-ba. Ám vannak olyan könyvek, amik a klisés fülszöveg, és az "elmegyek mellette" borítók mögött mást rejtenek. Valamit, ami mindennek, műfajnak, borítónak, fülszövegnek, kisjézusnak ellent mond, de ehhez félre kell tenni az ellenérzéseket, és menni előre - majd a harmadik oldalon csapkodni az asztalt a nevetéstől, egyszerűen mert már az a rész annyira jó. Összegezve, így csalódjak legközelebb bármiben, és boldog leszek. 

Tudjátok, mi ebben a könyvben az egyik legjobb? Hogy nem feltétlen csak a fentebb is említett főnök - új alkalmazott párosítást követi. Illetve dehogynem, ezek megvannak, csak nem egy pluszt tettek hozzá, ami miatt sokkal élvezhetőbb, sokkal fullosabb az egész. Meg persze sokat számít az is, hogy valaki sótlan, vagy a könyvét is úgy írja, hogy attól még az olvasó is fetreng. Penelope és Vi egyértelműen utóbbiak, és ezért éreztem magam annyira jól én is. Igazából nem tudok mást mondani, az eddigiekhez hasonlóan ez is egy macska - egér játék két karakter között, csak most még jobb a körítés. Ugyanis a főhősnőnket Charlotte-nak hívják, a történet kezdetén egy turkálóhoz hasonló boltban válogat. Ezekről a boltokról tudni kell, hogy ide az viszi be a ruháját, aki le van égve, vagy nagyon meg akar tőle szabadulni. Mint egy zálogház. Na most ennek a csajnak mindene, hogy megtárgyalja magával a dolgokat, és minden ruhához kitalál egy történetet, amikor meglátja. Ugyanebben a boltban jön vele szembe A ruha, az álom, aminek az aljába egy címke van befűzve, a legromantikusabb, legszerelmesebb üzenettel, amit valaha látott, egy bizonyos Reed-től Allison-nak. Hölgyünk hirtelen ötlettől vezérelve hazaviszi magával a ruhát, és otthon foglalkozik vele - ha már a csődbe jutott eljegyzésén, a szánalmas életén, és a "minden férfi disznó" kezdetű örökbecsűn kívül nincs mivel. Csakhogy a bor nem jó társ, főleg amikor az exét szidja, és éppen munkát keres az ember lánya. Megtörténhet, hogy egy idióta pillanatában olyan dolgot fogad el, amit nem lett volna szabad - és erre rá is jön nem sokkal később, amikor kutyaszörf tréner végzettséget kamuzva ad be jelentkezést az Eastwood Property-hez, ami lényegében milliomosoknak ad el luxus apartmanokat. Természetesen sok dologról nem szóltam, oka van annak, hogy Charlotte miért pont oda adja be egy jó nagy adag kamuval a jelentkezését, ahova, hogy miért van egy ruha aljába szerelmes üzenet fűzve - és annak is, hogy bár nem szólnak róla a vállalatnál, azonnal tudják, ki ő, és miért van ott. Legalábbis a boss, a vállalat feje, Reed Eastwood tudna mesélni pár nagyon érdekes dolgot...

Mivel a könyv műfaja NA, nagy reményeket azzal kapcsolatban, hogy realista, senki ne várjon - de szerintem nem is azért készült, hogy valaki nagyítóval keresgélje a különböző elemeket, én is csak a tisztesség miatt hozok fel párat. Természetesen a való életben, ha valaki hazugsággal indít, az foltot ejhet a nevén, és akárhogy is igyekszik, onnantól két lehetősége marad: A) azonnal kirúgják, amint rájönnek, és elintézik, hogy máshol se kapjon munkát, B.) maradhat, de mindenki hazugnak, etikátlannak tartja. Így működik, nem? Na ebben a történetben mindenről szó van, csak ilyesmiről nincs. Illetve Reed részéről eleinte...az egyik verziót választja Charlotte-al szemben, csak ez átcsap robbanásközeli állapotba ott a has környéki,- és alatti tájékon, persze. Úgyhogy utána azért nem küldik el. Ezért mondom, hogy érdemes a valóságot megkülönböztetni a fikciótól. Meg persze a főnök - beosztott kapcsolat, ami szintén teljesen etikátlan. Lenne, ha valaki még dolgozna rajtuk kívül annál a vállalatnál. Hm. Aztán volt még valami, amit fel akartam hozni, hogy tudjatok róla...és végül eszembe jutott. Amiért levonok fél csillagot, hogy a könyvnek két, élesen elkülönülő része van - ahogy minden másnak, amihez Penelope Ward-nak köze volt eddig. Nem, ebben nincs terhesség, nem az a választóvonal, de lehet érezni, hogy egy ponttól már nem olyan a színvonal, mint a könyv első felében. Az első fél tele humorosabbnál humorosabb szövegekkel, isteni beszólásokkal, szexi, erotikus jelenetekkel, a második meg egy jó nagy adag szenvedés, vagy időhúzás, ki hogy nevezi. Ráadásul erre rátett a vége, mert az valamiért elmaradt, olyan gyorsan zárták le, hogy hiányérzetem támadt. Szóval én ezt jelölném meg elsődlegesként, amikor rákérdeztek a fél csillag levonásra.


Kép forrása: feelthebook.com/anteprima-inedito-cover-synopsis-reveal-hate-notes-di-vi-keeland-penelope-ward 

Talán észrevettétek, hogy az utóbbi időben jobban figyelem a váltott szemszöget, hiszen ezzel engem kenyérre lehet kenni. Nagyon jót tett a könyvnek, hogy kétféle nézőpontból írták, hiszen Charlotte eleinte a drámával, az önsajnálattal volt elfoglalva, amit nem szabad sokáig húzni - pont ennek a megtörésére jött Reed...és úristen. Ha van karakter, aki "pure desire", azaz tiszta szenvedély az első mondatától kezdve, akkor ő az. Nem véletlen tettem a zenékhez a Years & Years egyik számát. Igazi rohadék, egy szemétláda, aki miatt nem jó értelemben sírnak a nők, de persze néha érdemes a színfalak mögé is benézni, mert különös dolgok derülhetnek ki. Kedvenc jelenetként azt a pontot jelölném meg, amikor a kergetőzés befejeződik Reed és Charlotte közt, mivel az addig nyomokban érezhető, ám nem kisebb vörösséget okozó szikra berobban, és visz mindenkit - főleg a nyomorult olvasót, akinek előtte 150 oldalon görcsöl a gyomra, mert annyira érzéki, amit lát maga előtt. Ehem. Sok mindent tapasztaltam már, de kevés olyan ötletes és kreatív erotikus jelenethez volt szerencsém, mint itt. A szikra az, ami az egész könyvet átitatja - nem véletlen a másik kedvenc jelenetem, amikor Charlotte falat mászik, és egy csomó pasi kiabál, füttyög neki, lévén egy rózsaszín forrónadrágban csinálja, és ordenáré hangokat ad ki. Majd jön Reed, és kíváncsi lesz, milyen nő ad ki magából olyan hangot, amilyet általában szex közben - aztán felfedezi, hogy a hangokat az adja ki, aki miatt amúgy is áll már neki egy jó ideje...

Annak ellenére, hogy New Adultról van szó, nem egy helyen szokatlanul nehéznek éreztem a szöveget. Persze sok múlik azon, hogy a szövegkörnyezetből tudunk-e jelentést társítani adott szónak - de ha napokig ülök felette, sem jövök rá, mit jelent például a "Spaz" szó. Nyilván ha nincs benne a szótárban, meg a fordító se érti, akkor keressünk angolul jelentést. Ez egy offenzív kifejezés, a "Spastic" rövidítése, ami nálunk leginkább "tökéletlen" címen fut a szótárban. Egyszóval eléggé szlenges, szabadszájú nyelvezete van, amit nem könnyű felfogni. Viszont segíti a megértést a viszonylag egyszerű cselekmény, hogy egy dologból nyílegyenesen következik a másik - vagyis ha van egy szituáció, és az olvasó magában kigondolja, hogy mi lesz a következmény, holtbiztos, hogy az úgy is lesz - vagy hogy semmilyen mellékszálat, karaktert nem fűztek a cselekménybe. Egy mellékszereplő van, ő viszont Reed és Charlotte szempontjából fontos. Finoman figyelmezteti emberünket, hogy azért mégse kéne téglának lenni, és zsebkendőt ad a rászoruló nőknek, amikor azok az előbb említett téglák miatt sírnak, egen. Akaratlanul bár, de hozzájárul a kialakuló kabaréhoz. Kellene még picit beszélnem a zenékről is, hiszen egyszer rég megígértem, hogy magyarázatot adok...a Troublemaker például azért került ide, mert Charlotte állandóan a bajt keresi, vagy az találja meg őt, képtelen a száját befogni, még akkor se, ha már tényleg vékony húron táncol. Egyébként pedig egy hihetetlenül aranyos, jószívű nő, aki még a maradék cukorkáját is odaadja a másiknak - annak ellenére, hogy elküldik a nem mondom, hova. Van egy ilyen jelenet a könyvben, ezután Reed azon gondolkozik, honnan küldték ezt a nőt, hogy a kezébe adta a maradék cukorkáját, annak ellenére, hogy ő úgy viselkedett vele, mint mások a szemetesvödörrel. Férfiak, eh. A Desire egyértelmű, a Seasons-nek pedig a szövege érdekes, meg a videoklip, hiszen egy ponton Reed az, aki azt mondja, „figyelj bébi, higgy nekem, akármit mondanak rólam, én annál jobb vagyok” – mindenképp. Csak ehhez a színfalak mögé kell nézni. De Reed se akarja mindig, hogy bárki is meglássa, mi van a jelmez mögött. A You Don't Know Love meg..."You don't know love 'til it tears up your heart, and cuts it and leaves you with scars", azaz nem ismered a szerelmet, amíg az szét nem szaggatja a szívedet, és sebeket nem hagy rajtad. Csak ennyi.

Amit még meg szerettem volna említeni, hogy sok más műfajú könyvvel ellentétben itt elég sokáig húzzák a dolgokat, és ez nem feltétlen jó. Persze nem mondom, hogy az első 10 oldalon "szabad a vásár", aztán mehetünk a dolgunkra, de az sem jó, ha sok elem az utolsó 10 oldalra marad - vagy még arra a pár oldalra se. Lényegében itt az történt, hogy 300 oldalból 200 oldalon ment a fogócska, a kergetőzés, majd a vége előtt nem sokkal, a 250. oldal tájékán robbant a bomba, utána nemsokkal meg már következett a lezárás. Természetesen ez egy NA, itt nem kell "világmegváltani", de ami a kezünkben van, és amit a műfaj enged, azt használjuk okosan. Későn voltak a fontos részek, a végét meg nem bővítették, így elcsúszott az egész. Ráadásul a cselekménynek akadt még egy szála, ami szerintem csak azért került oda, hogy az üresjáratokat töltse - mivel néhány soron kívül semmi nem utalt arra, hogy még ez is benne van a sztoriban. Összegezve, az utóbb említett szál sehol nem volt, a fontos dolgok későn következtek, a vége meg lezáratlan maradt. "Akkor mi tölt ki 300 oldalt?!?" - jöhetne a kérdés tőletek. Hát Reed mocskosabbnál mocskosabb gondolatai, és ultaszexi fantáziái...na jó, nyilván nem csak ebből áll, de akkor se mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy 300 oldalból nem ez tesz ki 250-et. Ez máskor egyébként zavarna, de annyira szuper módon van megírva, és annyira lekötött, hogy alig figyeltem másra. Talán még arra se, hogy morális, elgondolkodtató kérdéseket a könyv nem tartalmaz, legalábbis első olvasatra nem az volt Penelope & Vi célja, hogy újraalkossák a relativitás elméletet. Persze kicsit mélyebbre ásva felvetődik pár kérdés - például hogy az van-e a színfalak mögött, amit kívülről látunk, és mi történik, ha ez egyszer szükségszerűen kiderül. Vagy képesek vagyunk-e magunk mögött hagyni a múltat, és a bizonytalanság ellenére vállalni egy új életet. Meg érdemes átgondolni, hogy bábok vagyunk valakinek a kezében, vagy mi irányítunk.
 


Annak ellenére, hogy idővel egyre inkább rákaptam a dark-ra és a pszichothrillerre, egy részem még most is annyira imádja a Hate Notes-hoz hasonló pimasz, remekül megírt történeteket, mint egykor – és bár ezeknek a valósághoz nem sok közük van, komoly értéket nem feltétlen képviselnek, szórakozásnak, és délutánra "bekuckózósnak" tökéletesek. Akik a két írónő munkásságát ismerik, esetleg szeretik is valamelyikőjüket, nem fognak csalódni, ahogy azok sem, akik a kategóriában minőségi olvasmányt keresnek. Penelope és Vi most sem árul zsákbamacskát, aki ismeri őket, az tudja, mire számíthat a Hate Notes-ban, de talán annyiban ez mégis különbözik az eddigiektől, hogy még több humort, kreativitást tartalmaz. Fogalmam sincs, Pen és Vi gondolkozott-e már rajta, hogy a továbbiakban is együtt folytatják - én nagyon örülnék neki, mert egyikőjükben van az ész, a másikban a szív, a kettő összetéve pedig hihetetlen élményt nyújt. Akik a műfaj iránt érdeklődnek, semmi esetre se hagyják ezt ki – és ha valaki rákérdez, hol kezdődik a New Adult, bátran lehet mondani: Penelope Ward-nál, és Vi Keeland-nél.

Részlet a könyvből

CHAPTER 18 & 24
REED

I was goddamn rude to Charlotte, and it was eating me up inside. She’d left my office like a dog with its tail between its legs. She normally bit back at least once. Not this time. It was bad enough that Eve had been all over me when Charlotte walked in. Even though there was nothing going on between Charlotte and me, I could tell catching me with Eve made her uncomfortable. But I’d volunteered to usher Eve around to three properties for that very reason, hadn’t I? To show Charlotte that I had no interest in her and to try to steer my dick into a different direction. After my freak-out over her date with my brother, I’d felt a major diversion was necessary. That diversion was currently trying to rub her foot against my leg under the table at Le Coucou. I wished I wanted Eve. Because she was exactly the type of woman I needed in my life—one I knew would want nothing more from me than sex and expensive things. One who didn’t want inside of my head and heart, one who didn’t want anything long-term. Eve had two divorces under her belt and had no desire for marriage and kids. Perfect. But as I sat across from her at lunch, I was more than preoccupied.

“So which property are we going to see first?” she asked.

My eyes met hers, but her words hadn’t registered. “Hmm?”

She repeated, “Where are we going first?”

“Right. I was thinking the Tribeca loft since it’s the closest to here.”

She flashed her bright white teeth. “Great.”

When Eve got up to go to the ladies’ room, I decided to check my phone. Out of habit, I clicked on Instagram and pulled up Charlotte’s profile. There was nothing new from today, so I scrolled mindlessly through photos from the past week, coming across one from a week ago that showed a shot of her television while her feet were up on a coffee table. She was wearing fuzzy slippers. The photo was captioned, It’s 9:00 p.m. on a Wednesday night. You know what that means! Blind Date. Best show on TV. Everything started to piece together in my brain. The nine p.m. entry of “Blind Date” in her schedule. The fact that Max hadn’t waltzed into my office the first chance he got to tell me that he’d snagged a date with Charlotte. I’d thought that was so unlike him, and I’d been too angry to even confront him long enough to feel him out. Charlotte had lied.

She’d completely fabricated the date with Max to get me to agree to go to the tryout tonight. I didn’t know what was worse, the fact that she’d conned me into agreeing to go or that she’d known what kind of reaction threatening a date with Max would garner from me.

The rest of the afternoon was a blur as I ushered Eve to the three showings when all I could concentrate on was confronting Charlotte. After dropping Eve back at her condo, I slogged through rush-hour traffic, hoping to catch Charlotte if she hadn’t left the office yet. Her office was dark, the only light coming from a small desk lamp. Mostly everyone had left for the day, but Charlotte was sitting at her computer, looking like she was surfing the net rather than working. When she noticed me standing in the doorway, she jumped a little.

“Shouldn’t you be heading to Brooklyn? The tryouts are at seven. You need to head out there.”

“No,” I said as the door latched behind me. “I won’t be going to Brooklyn.”

Charlotte got up from her chair and crossed her arms. “I thought we had a deal.”

“What kind of a game are you playing with me, Charlotte?”

“What do you mean?”

“You lied to me . . . why? So you could see me lose my mind? You knew what kind of a reaction you were going to get. Is that how you get your kicks?”

The guilt on her face was apparent. “How did you know I lied? Did Max tell you?”

“He’s in on this, too? Great.”

“No . . . I just asked him to . . . um . . .” She lost her train of thought.

I took my phone out of my pocket, opened it to her Instagram post, and placed it in front of her face. “Figured it out. ‘Blind Date at nine.’ Plus, Max would never keep something like that quiet. He’d look for the first opportunity to rub it in my face. It all makes sense now.”

“I just didn’t want you to miss the opportunity to try out. That’s all.”

Charlotte’s expression was filled with regret. It wasn’t my intent to make her sad. I just wanted to call her out on her lie. But God, the look on her face was making me want to just forget everything and... kiss her. I wanted to kiss her.

I wanted to taste her lips and suck away that sour look on her face, yet I knew that if there was one set of lips on this earth forbidden to me, it was Charlotte Darling’s. She wasn’t just a pretty face and a hot body. She was someone who wanted inside my soul, and that was never going to happen. I should have just walked out. Instead, I was completely lost in this moment. The most spectacular skyline may have been visible from right behind her, but there was nothing more spectacular than Charlotte’s heaving chest, the sweat beading on her forehead, the reaction she was having toward me. Her attraction to me was palpable.

We were standing about a foot apart, and her damn scent was all I could smell anymore.

A long moment of silence passed.

“What are you doing to me?” I muttered, the words exiting me like a hiccup I had no control over.

“What are you doing to me?” she whispered.

I looked down for a moment, and that’s when I noticed the pink-striped Victoria’s Secret bag on the floor by her desk. My voice was gruff. “What’s that?”

“Iris made me take a break in the middle of the day to clear my head. It was the last day of the sale, so I went shopping.”

“Why did you need to clear your head?”

“Because you pissed me off.”

God, she was sexy when she gritted her teeth in anger. I wondered what else those teeth could pull on.

Fuck. Stop.

Yet I moved in closer. “Show me what you bought yourself on company time.”

Charlotte swallowed, then walked over to the bag. She bent down and took out the contents, removing a sticker on the tissue paper. Returning to the spot in front of me, she opened it up to show me several pairs of lace underwear in a rainbow of colors. A black lace thong with a tiny silk rose sewn on the top of the waistband caught my eye.

Picking it from the pile, I held it in my hand, relishing the feel of the soft lace and imagining the black against Charlotte’s creamy skin. Running my finger along the back string, I also imagined what it would look like inside the crack of her perfectly curved ass. Folding my fingers over the thong, I enveloped it, gripping it in my hand in the same way I wanted to swallow her up whole.

Charlotte was watching me, almost as if in a trance.

And I knew I’d taken this too far. I was her boss, and I’d just demanded to see her underwear. I was fondling it. And if she looked down, she’d also see I was hard. I’d officially lost my fucking mind when it came to her. A voice of reason inside my head warned me.

Leave!

I chose to listen to it.

“Good night,” I said as I handed her the panties and swiftly exited her office. (...)

(...) “You liked it so much in the bag, I thought maybe you’d like to see it on.”

My eyes had already zeroed in on the little red rose sewn onto the top of the waistband of her thong. After that day in the office when I told her to show me the lingerie she’d purchased, I’d spent weeks imagining her wearing it for me at night. I’d use my teeth to grab that rose and tear the lacy fabric down her gorgeous legs. But anything I’d imagined couldn’t hold a candle to the vision before me.

Charlotte was simply stunning. Taking her in, the air rushed out of my lungs. All that creamy, toned skin, those gorgeous killer curves covered in only a few pieces of skimpy black lace. Fuck me. Her full breasts were aching for release from that little low-cut bra and . . . I could see her nipples protruding through the sheer fabric. Lush, hard, beautiful, pink nipples that begged to be sucked.

I knew she was watching me but couldn’t take my eyes off her body long enough to look up at her face.

“What do you think?” she whispered.

Charlotte did a slow, seductive turn, stopping so I could get a good, long look at her ass on full display, except for the string that ran up her crack. I imagined what my handprint might look like on the two creamy globes of her ass cheeks.

When she circled back around to face me, our gazes locked. I had no willpower left. I wanted to suck on her skin more than anything I’d ever wanted in my life. I wanted to suck hard and leave marks, hear her cry out my name when my teeth sank into her. This was not going to be gentle, not even close.

“Charlotte—you’re so fucking beautiful. Everything . . . your body, your face. You—inside and out.” My gravelly voice strained to speak. It wasn’t easy with the massive rush of blood heading south.

“It’s your turn to get naked,” she said. “I’ve shown you mine; it’s your turn to show me mine.” I smiled, at first thinking it was cute that she’d messed up what she was trying to say. Then . . . she hiccupped. Followed by a giggle.

I tried to ignore my conscience, even with the warning bells going on around me. I wanted her so fucking bad. But . . . A cork on her room service tray. Messed-up speech. Hiccups and giggling. Looking over her shoulder, I caught the empty wine bottle on the dresser. “You drank that full bottle of wine yourself?”

“I didn’t save any”—hiccup—“for you, bossman.”

Fuck.

Fuck.

I almost did it. I had almost reached for her and taken what I’d wanted from the moment she entered my life. That is, until I realized exactly how inebriated she was. That brought me back to reality. I seemed to have forgotten that I couldn’t have her anyway.

Charlotte just kept looking at me with those glassy eyes. I was halfsauced myself with very little desire to move from my spot long enough to head back to my room. I just kept staring at her beautiful body.

“Sometimes you look at me, Reed, and I could swear you want to smack my ass.”

“‘Want’ isn’t strong enough of a word to describe what I want to do to your ass.”

Fuck. What was I saying? I was losing it.

Charlotte was looking down. My dick had completely betrayed me as it stretched through the crotch of my trousers, displaying a more-than-obvious erection. I was hard as hell, and there was nothing I could do about it.

“Looks like someone is happy to see me, even if you’re trying to convince yourself otherwise. Maybe I can help clear up some confusion?”

Charlotte reached behind her back.

What was she doing?

She unsnapped her bra and let it drop to the ground.

No. No. No.

Her gorgeous tits were now on full display. I swallowed, hardly able to contain the need to lick them. Her nipples were erect, and the skin around them prickled in little goosebumps. My eyes then landed on a tiny cluster of freckles in the middle of her cleavage. Charlotte’s breasts were beautiful, round, and hung naturally, unlike Allison’s stiff silicone.

Jump up and down for me, Charlotte. I want to see them bounce.


Vi Keeland is a #1 New York Times, #1 Wall Street Journal, and USA Today Bestselling author. With millions of books sold, her titles have appeared in over ninety Bestseller lists and are currently translated in twenty languages. She resides in New York with her husband and their three children where she is living out her own happily ever after with the boy she met at age six. - Vi Keeland többszörös New York Times Bestseller,- Wall Street Journal díjas írónő, több milló eladott könyvvel a háta mögött felkerült az USA Today Bestseller Authors listájára is. Jelenleg 24 nyelven jelennleg meg a könyvei. New Yorkban éli az álmot a három gyerekével és a férjével, akivel hat éves korában találkozott.

Twitter || Goodreads || Facebook || Instagram || Weboldal

 

Penelope Ward is a New York Times, USA Today and #1 Wall Street Journal bestselling author. She grew up in Boston with five older brothers and spent most of her twenties as a television news anchor. Penelope resides in Rhode Island with her husband, son, and beautiful daughter with autism. -

With over 1.5 million books sold, she is a twenty-time New York Times bestseller and the author of over twenty novels. - Penelope Ward 1,5 millió eladott,- és 20 megjelent könyvvel a háta mögött többszörös New York Times és Wall Street Journal díjas alkotó, Boston-ban nőtt fel 5 testvérével, jelenleg New York-ban él a férjével, a fiával, és az autista lányával.

Twitter || Goodreads || Facebook || Instagram || Weboldal

2018. november 9.

Leylah Attar: Mists of the Serengeti

november 09, 2018 0 Comments
   
Once in Africa, I kissed a king...

"And just like that, in an old red barn at the foothills of Mount Kilimanjaro, I discovered the elusive magic I had only ever glimpsed between the pages of great love stories. It fluttered around me like a newborn butterfly and settled in a corner of my heart. I held my breath, afraid to exhale for fear it would slip out, never to be found again.”

When a bomb explodes in a mall in East Africa, its aftershocks send two strangers on a collision course that neither one sees coming. Jack Warden, a divorced coffee farmer in Tanzania, loses his only daughter. An ocean away, in the English countryside, Rodel Emerson loses her only sibling. Two ordinary people, bound by a tragic afternoon, set out to achieve the extraordinary, as they make three stops to rescue three children across the vast plains of the Serengeti—children who are worth more dead than alive. But even if they beat the odds, another challenge looms at the end of the line. Can they survive yet another loss—this time of a love that’s bound to slip through their fingers, like the mists that dissipate in the light of the sun?

“Sometimes you come across a rainbow story—one that spans your heart. 
You might not be able to grasp it or hold on to it, but you can never be sorry for the color and magic it brought.”


Hossz: 360 oldal
Megjelent: 2017. január 31.
Goodreads arány: 4,49 / 5,00
Kiadó: Pitch73 Publishing

HEA: ✓
Csavar: ✓
Cliffhanger: ✘
Morális kérdés: ✓
Váltott szemszög: ✘
Olvasható-e önállóan: ✓
Főszereplők: Rodel Emerson 💗 Jack Warden

Az írónőt megtalálod:
Twitter || Goodreads || Facebook || Instagram || Weboldal

A könyvet megnézheted:
Goodreads || Amazon || Kobo


"Maisha ni Bwana."

A jó életbe már, tényleg nincs egy könyv se, amit le tudok húzni?!? Na de a humort félretéve...az első oldal után világossá vált, hogy ennek a könyvnek az olvasásához és az értékeléséhez ott kell lenni agyban, és szívben is. Nem könnyű megszólalni, nem könnyű bármit is mondani - annyit viszont bátran kijelentek, hogy ez blogos pályafutásom, illetve életem egyik legnehezebb olvasmánya, és nem azért, mert ez vagy az nehéz volt benne. Mindig találok valamit, ami segít, hol a nyelvezet, hol a cselekmény egyszerűbb, hol a könyvben levő alapinformációkat ismerem, így ha az egyikre koncentrálok jobban, egy idő után a másik is tisztább lesz. Csak a rend kedvéért: ebben a könyvben csupa olyan dologról esik szó, amit én tudtam korábbról, például hogy az oroszlánok pontosan annyi időközönként párosodnak, amennyit még nem szégyellnek - vagyis 15 percenként - tudtam, hogy tuk-tuk a neve annak a szállítóeszköznek, ami a riksához hasonló, és vagy 10 ember belefér egyszerre, a színes kezeslábas neve muumuu, meg hasonlók. Sőt, nem egyszer nézegettem szuahéli szótárat (!!!) anno, így tudtam, mit jelent némelyik kifejezés, hogy pl. a "Goma" harci dobot jelent. Meg persze hogy Afrikában egy bizonyos rendellenességgel születni, létezni...de erről később. Az a lényeg, hogy valami mindig visz előre, ezért könnyű megérteni, amit az ember olvas. És akkor jön egy kivétel, ami fölött cirka 2 hónapot tölt, újrakezdi, félbehagyja, megint újrakezdi, és bár érti, tudja, hogy vannak dolgok, amik a fejében tárolódnak, és segíthetnek is, csak össze kell őket rakosgatni, mégis...semmi. Majd mérgében megint elkezdi - és rájön, miért volt képtelen végiggyűrni. Mert az ilyen könyveket akkor lesz képes valaki tiszta szívből látni, érezni, ha megérett rá. Egy perccel se előbb. Úgyhogy én legelőször azt mondom, mindenki beszélje meg magával, hogy képes lesz-e egy olyan könyvet feldolgozni, aminek az eredménye több órányi könny, illetve nevetés egyszerre (!), és ami utána egész életében elkíséri. Nem tökéletes, de ha becsukja a szemét az ember...próbáljon meg szebbet álmodni, mint ami ebben a könyvben le van írva, én azt javaslom. Nem fog sikerülni. 

Kivételesen úgy döntöttem, most a hibákkal kezdek - hogy a szükséges rossz után rátérhessek arra, amiért beleszerettem ebbe a könyvbe. Nem érdemes elfelejteni, hogy a Mists of the Serengeti műfaja NA. Igaz, annak egy teljesen más dimenziója, de akkor is NA, és megtörténhet, hogy a cselekmény nem a realitás talaján áll, sőt, meg sem közelíti, hanem elszáll a fellegek közé. Természetesen nem állítom, hogy ez akkora hiba, végül is legyünk tisztában azzal, amit olvasunk - de annak, aki hónapokig nem vesz a kezébe hasonlót, feltűnik. Vagy csak az élet törte meg őt annyira, ha nem hisz abban, hogy 10 (!) hónapig se telefon, se levél, se egy e-mail, semmi nem érkezik attól, aki állítólag annyira szeretett, és a másik sem próbálja meg legalább felvenni vele a kapcsolatot, csak ül és néz, hogy akkor most mi van, miért nem telefonál. Ennyi idő alatt a világot meg lehet váltani, férjhez menni, gyereket szülni, de semmiképp nem várni valamire, ami talán sosem jön el. Persze a könyvben rögtön utána azonnal fel is bukkan a semmiből a...de azért mégis. Épeszű ember hazajön, elkönyveli egy csodának az egészet, aztán továbblép. Mert ez az élet rendje. Ez váltott ki belőlem nagyívű fanyalgást, egyszer majdnem hányingerem lett a sok nyáltól, de szerencsére a többi volt annyira gyönyörű, hogy szemet hunyjak minden "hiba" fölött. Sőt, sok jelenet a kreativitás, a tehetség, és a stílus plafonját áttörte - kétszer, - részben ezek miatt megy felfelé az értékelés. Most mondjam, hogy az egyik kedvenc jelenetem, amikor a 90 éves nagyi a fészerben "finoman" közli a két főszereplővel, hogy ezt a vénasszonyt nem verik át, tudja, mi folyik itt, de nem akar látni kacsintgatásokat, szikrákat, semmit? Az "ogling" szó egyébként a kacsintgatás, de abban a szövegkörnyezetben egész más jelentése van. Előtte azt mondja, "You two should get a barn", vagyis a "menjetek szobára" helyett "menjetek fészerbe"-t mond. Ehem. Dzsungel Jack fodrászatánál pedig majd' lefordultam a székről a röhögéstől...de hasonló vonalon ment az összes erotikus jelenet is, csak ott a fejem égett rendesen. Amikor valaki szavakkal eléri az embernél, hogy fejtetőtől lábujjig lángoljon, mert két karakter között - meg egyáltalán, mióta olvas - nem érzett még akkora szexuális töltést, mint a főszereplők esetében, az az igazi tehetség, a műfajban főleg. De ehhez hozzáteszi a magáét, hogy előtte 150 oldalon mindenki kergetőzik, és a helyszínek sem hétköznapiak. Nem mindegy, hogy párnák közt, vagy a semmi közepén, ugyebár. Összegezve a hétköznapitól eltérő helyszínek, az erős kapocs, a macska - egér játék, és a stílus az, amitől most úgy érzem, szárnyalok. És ezt kell elérnie egy könyvnek nálam.


Fentebb említettem, nem egy olyan dolog volt, amit tudtam korábbról, így ez nagyban segített a megértésben, de még így is akadtak pillanatok, amikor elgondolkodtam. Érdekes morális kérdéseket vet fel a könyv - néhányról még lesz szó - de abba mindenképpen érdemes belegondolni, hogy vajon azok az emberek ott, szó szerint a semmi közepén, minden vagyonukkal, vagyis összesen egy kecskével, vagy egy tyúkkal miért boldogabbak, mint a modern, civilizált ember. Esküszöm, ültem, és nevettem az egyik karakteren, mert semmi, abszolút semmi olyan indoka nem volt a boldogságra, amit mi ezen a néven könyvelünk el, egy kis tuk - tukot vezetett az első színre lépésekor, mégis be nem állt a szája, úgy kellett leállítani. Amikor megkérdezték, "hogy van a gyerek?", csak pislogtam, hogy lemaradtam valamiről. De nem, ezt azért kérdezik mindig, mert egy gyerek ott a legnagyobb öröm, akkor is, ha az nem saját, ha ők boldogok, a világ is boldog. Aztán lehet hogy blődségnek tűnik, de ami még elgondolkodtatott, az a jelenet, amikor az egyik karakter odament a maszáj harci díszben levő szoborhoz, az megmozdult, kért akárhány shillinget, majd azt mondta, hogy "a turisták fontosak." Egy maszáj harcosnak. Az iróniát remélem, lehet a hangomban érzékelni. De azért van felfestve a kisbuszok, tuk - tukok oldalára Obama, Elvis, vagy Beyoncé képe is, mert ezek az emberek ott egyenlőek a nyugati világgal, a gazdagsággal, aki őket ismeri, bármire képes lehet, bármit megtehet. Talán nem véletlenül azok a könyvek a legjobbak, amikben a fikciót keverik a valósággal. Aláírom, ebben annyi nyál van, amitől még a régi énem is sikítva futna el, tiszta cukor, szivárvány - legalábbis az egyik része. A másik viszont ellensúlyoz, mert komoly dolgokat mesél két ember szemén keresztül, akik rosszkor voltak rossz helyen, és azt hiszik, eljött a világvége, az apokalipszis. Aztán ahogy lenni szokott, az olvasóval együtt ők is rájönnek, hogy Isten semmit nem tesz véletlenül...és mindennek oka van.

Amiről még feltétlen akartam beszélni, az egyrészt a HEA. Mert egy ilyen csodának nyilván csak boldog vége lehet, right? Persze. Aztán jön az epilógus. Én is azt hittem, minden úgy marad, ahogy, a megszokottakhoz hasonlóan most is megy mindenki a dolgára az utolsó betű után...de közel se. Kegyetlen, aljas húzás, merénylet énfelségem ellen. Annyira...megátalkodott? Gonosz? Vagy csak még több könnyet akart belőlem előhozni? Nem tudom. Amit viszont igen, hogy teljesen fejtetőre állít 360 oldalt, olyan, mintha lenne egy útként a lezárás, meg még egy másik útként az epilógus, és mindenki fűzheti úgy tovább, ahogy neki tetszik, amelyik verzióval boldogabban teszi le a könyvet. Mivel hallom a kérdéseket: szíven szúrt, de mégis az epilógust választom, mert bár nem kapok többet, a szívem úgy gondolja tovább, ahogy akarja. Ráadásul a végén még vártam valamit pluszt - és tessék. Kívánhatnék többet? De akár választ valaki, akár nem, azt mindenki tartsa észben, hogy az epilógusban nem egy olyan dologra magyarázatot adnak, ami a könyvből nem derül ki, és azon a pár oldalon lesznek hatalmas meglepetések is, úgyhogy mindenképp érdemes elolvasni. Ahogy fentebb is kiderül, a váltott szemszöghöz egy "nem"-et tettem, mégis...a cselekmény összesen 31 fejezetből áll, ezek nagy részét Rodel meséli - kivéve a legelsőt, és az utolsó négyet. A prológusban Rodel, majd Jack is elmondja ugyanazt a szituációt, aztán végig előbbi szemszögéből mennek a dolgok, Jack csak a legvégén fűzi hozzá a sajátját. Bár bevallom, jobban tetszett volna, ha emberünk nemcsak a végén, hanem a közepén is megosztja velem a gondolatait, mert belelátni a fejébe csak még érdekesebbé teszi az amúgy is robbanásközeli állapoto(ka)t. De függetlenül attól, hogy Jack pont akkor nem szólalt meg, amikor szükség lett volna rá, nem fogom hibának felróni, mert egyébként minden más ezt is pótolta.


Úgy gondolom, a fenti bekezdésből sokak figyelmét felkeltette az "ugyanazt a szituációt meséli el" kezdetű sor, úgyhogy folytassuk ezzel. Ez a könyv keretes, az elején két ember szemszögéből meséli el ugyanazt - de aki ügyes, itt már sok dolgot összerakhat. Nyilván ha két ember ugyanazt meséli el, akkor a továbbiakban nem kevés közük lesz egymáshoz, csak nem feltétlen úgy, ahogy sejteni lehet. Ahogy én is írtam, az írónő véres valóságot keveri a fikcióval. Ugyanis a kezdetek kezdetén Rodel és Jack nem ismerte egymást...hanem egy tragédia sodorja őket egymás útjába. Természetesen az ilyen dolgok mindenkiben eltörnek valamit, főleg akkor, ha az embernek .tnétröt golod ttetílme za rokima tlov tto (b nav egésttetniré seylémezs (a Rodel viszonylag hamar túlteszi magát rajta, mert valami más foglalja le, de Jack...nos, ő éldegél, mint az ősember, lényegében vegetál az említett dolog óta. Amikor aztán Jack-re lesz szükség ahhoz, hogy elintézzék azt a nyilvánvalóan fontos, felmerült dolgot, mert ő az egyetlen, aki segíteni tud, kérdés, hogy nem küld-e el mindenkit a fenébe, meg egyáltalán hajlandó lesz-e meghallgatni bárkit is...

A fentihez hasonló alap bármilyen könyvnek megadja a hangulatot, ha jól csinálják, persze. Ám ez az írónő nem csak jól, hanem gyönyörűen csinálta. Nem jött ez kényszerből, nem jött ez "kellett a pénz" felkiáltással - higgyétek el, észre lehet venni, ha szívvel készül valami. De persze az alap egy dolog, ahhoz sok más is kell - mondjuk különleges helyszín. Dél-Afrika, a Kalahári, vagy a Szerengeti környéke a Ngorongoro kráterrel és a Kilimandzsáróval sokunk képzeletében úgy él, mint "a hely, ahova az életben nem jutunk el". Azonban a könyvnek köszönhetően bepillantást nyerhetünk ebbe a környezetbe, és a bakancslistánk is bővül pár tétellel. Aztán ott a szuahéli nyelv, amiből többségünknek szintén csak a "Hakuna Matata" jut eszébe - de a helyszínhez hasonlóan ez is ad egy "elérhetetlen" érzést, az ember pedig úgy érzi, még jobban bele akarja magát ásni, és így még jobban húzza befelé a történet. Off: el nem tudtam volna képzelni, hogy az oroszlán, az elefánt, a bivaly, vagy a strucc milyen hatalmas, pedig üveg és kordon mögül figyeltem őket nem egyszer. Akkor milyen lehet egy szafari, ahol nincs rács, nincs ketrec?!? Életre szóló élmény, és akkor még finom vagyok. Még egy off: "nagy ötösnek" hívják azt az öt állatfajt, amihez ha szerencséd van egy szafarin, akkor te vagy a császár - oroszlán, elefánt, kafferbivaly, orrszarvú, leopárd. Nem mellékesen ezek a legveszélyesebbek is. Összegezve, a helyszín, a stílus, a kreatív és remekül megírt szituációk, a morális gondolatok, a karakterek, hogy minden szónak súlya van, nem csapong, az...mit mondjak már, egy csodává varázsolja a legolcsóbb ponyvát is. Ez meg eleve nem is indult annak, tehát azért lehet sejteni, minőségileg hol is áll ez a könyv. Az írónő stílusa hasonlít Amy Harmonéhoz, legalább olyan mély gondolatokat közöl, legalább olyan kidolgozottak a karakterek, lehengerlőek a jelenetek - és legalább olyan nehéz megérteni. De akinek sikerül, azt egész életében kísérni fogja. Sosem felejtem el, amikor Bahati és Rodel Activity-t játszottak, Jack oda sem nézett, de mosoly volt a szája szélén, és mindig kitalálta, miről van szó. Vagy amikor Rodel hímoroszlánhoz hasonlította Jack-et, ami egyébként igaz is. Szóval ha el akarja valaki a pasit képzelni, nézze meg a "hímoroszlán" szóra kidobott gugli találatokat...és gondolja át, mennyire hangosak ezek az állatok, amikor párosodnak. *Plafontbámulvaahhdevigyorog*


Kicsit visszatérve a morális kérdésekhez, a könyv felvet még pár érdekes dolgot, és az egyik ilyet Vivien is nagyszerűen leírta a saját blogján. A kérdés az volt, amikor két embert egy világ választ el, de a lehetőség adódna arra, hogy ez a két világ összeforrjon...mi lenne? Ki lenne hajlandó feladni a sajátját, vállalni az ismeretlent, és belevágni a kalandba? Mert mindenkit köt valami, egyikünket ez, másikunkat az - és itt megválaszoltam a saját kérdésemet is, ugyanis rávágtam, hogy saját magamat ismerve én lennék, aki legelőször, kérdés nélkül pakolná a motyóját, és elindulna. Ezzel azt akartam szemléltetni, hogy nem vagyunk rosszabbak azért, mert belevágunk valami teljesen ismeretlenbe - ami visszatartja az embert, az gyakran saját maga. Nem véletlen szerettem annyira Jack-et, hiszen ő...de ezt már rátok bízom. Aztán fontos még beszélni arról, ami a könyvnek egy érdekes szálát adja. Na most jöhetne a kérdés, hogy mi a - az, nem mondom, mi - vesz rá embereket arra, hogy életeket áldozzanak fel a nyilvánvalóan nem létező erőért, de erre nem nehéz a válasz. Ugyanis ők azt hiszik, hogy létezik, méghozzá a képzettség hiányának, az analfabetizmusnak, ergo a tudatlanságnak, és a még ma is rendkívül erős törzsi hagyományoknak köszönhetően. Nyilván amit sámán bácsi mond, az nem lehet máshogy. Egy bizonyos rendellenességgel született gyerek a feketepiacon 75 ezer, ismétlem, 75 ezer dollárt ér, a karját, a lábát, a belső szerveit, a vérét, a haját, a szemét is beleértve, ez átszámítva cirka kétmillió (!!!) forint. Ezeknek a személyeknek a testrészeiről úgy hiszik, mágikus varázserőt, örök életet biztosítanak annak, aki birtokolja őket - úgyhogy nem ritka a gyerekrablás, a csonkítás, a vérontás se, ezt az írónő is jól meglátta, illetve körülírta. Összegezve tehát...a másik, ami miatt megszerettem ezt a könyvet, a realista vonal, ami sajnos nem mindenkinek jut eszébe, pedig látszik, mennyire szükség van talajon álló, szilárd dolgokra, vagy némelyik olvasó mennyire szereti a kötelező elemeken kívül komoly gondolatokat, valós elemeket. Ez a könyv sívó NA, annak viszont a legjobb, legértékesebb fajtája, elgondolkodtat, tettekre késztet, az ember úgy érzi tőle, hogy rohanna, és mentené az összes gyereket, aki ugyanolyan kisember, mint a többi, mégis más, és emiatt a másság miatt nem érik meg a holnapot se. Aztán fogná a sátrát, és felköltözne a fa tetejére, hogy onnan nézhesse a...nos, a Szerengetit nem is, de a pusztát mindenképp. Itt akartam még kitérni a borítóra is, hiszen ha emlékeztek, valamikor az Archer Hangja tájékán mondtam, hogy nekem...ha kék az ég, ha az égen mennek a felhők, én meg ezeket nézhetem ott álldogálva, akkor örül a világ, örül Everglow is. És hol lehet ezt megtenni? Talán nem véletlen vonz ez a fajta lét, meg a borító annyira, hogy fél órája sóhajtozok. Az én szívem abban a felhőben, abban a kékségben, a távolban van.

Azt mondta a moly, hogy ez a könyv nekem 100% bizonyossággal fog tetszeni, és a mondat első felében igaza is lett. A százalékban viszont nem...mert az legalább 120. Kegyetlenül megszenvedtem vele, nehezebb olvasmányt pedig ha akarok, sem találok - rendben, talán Amy Harmon könyvei - mégis azt mondom, nagyon megérte a sok próbálkozás. És bár alig van olyan könyv, amit mindenkinek ajánlok, most mégis ezt teszem. Ha komoly mondanivalót keres valaki, akkor azért, ha a csodálatos, romantikával átszőtt történeteket szereti, akkor meg azért olvassa el Leylah Attar könyvét. Rátaláltam egy csodára, amiről tudom, hogy még egy ilyenhez nem lesz szerencsém - így felemelő érzéssel tölt el, hogy én is csatlakozhattam Jack-hez és Rodel-hez, a nehézségekkel kikövezett útjukon a Kilimandzsáró lábainál, részese lehettem, hogy változik át szépen lassan a gyűlölet vággyá, majd szerelemmé, láthattam azt is, külön, majd együtt hogy küzdenek meg a két legnagyobb ellenségükkel, a sorssal, és az élettel - majd beleolvadva a körforgásba, tovább vándoroltam a csordával, hogy egyszer ismét visszatérjek. Szívből, teljes szívből, hatalmas öleléssel ajánlom mindenkinek, olvassa, aki teheti. Ps. remélem, nem bízzák akárkire a magyar fordítást.
  
English review is on the way! :)) 


Részlet a könyvből

BY THE TIME we got back to the farm, the lights were off and everyone was in bed. For the first time in weeks, I fell asleep the moment my head hit the pillow.

The shot rang out in the early morning—a single, jarring crack that echoed through the stillness like a clap of thunder. Scholastica! It was my first thought as I bolted out of bed. I flung her bedroom door open, but she wasn’t there. I checked for Jack, but he wasn’t in his room either.

“Scholastica!” I called, spinning around and running straight into Goma.

“I can’t find her,” I said, steadying her tiny frame.

“She’s fine. She’s been sleeping with me, in my room.” Goma held her door open, and there was Scholastica, snuggled peacefully under the covers.

“What was that noise?” I asked, trying to keep my voice down. “Did you hear it? And where’s Jack?”

“It was a rifle. And Jack is probably out already.” Goma belted a thick gown over her muumuu. She unlocked her wardrobe, parted the clothes, and reached for a shotgun tucked in the back. She loaded it calmly, propped it against her hip and racked the pump. “Never piss off an old bird. We’re cranky, constipated, and we need our beauty sleep.”

She signaled me to stay behind her as we made our way down the hallway. Had I caught sight of myself, creeping behind Goma’s frail form, I might have laughed. But she held the gun like she meant business, and my heart was still caught in my throat. I had no idea what was waiting for usdownstairs. And neither did she.

The floorboards creaked as we checked out the ground floor. When we got to the kitchen, Goma pushed the sheer curtains aside with the tip of her shotgun.

“There.” She motioned to the glow of light in the fields. “Someone’s in the livestock pen.”

We stepped outside and made our way toward it, two dark figures against a violet dawn sky. Goma kicked the corral gate open, keeping the rifle pointed firmly ahead of her. Something was on the ground outside the barn, barely discernible in a weak pool of light.

My mind played out all kinds of scenarios. What if someone had come for Scholastica? What if Jack had gotten in the way? What if he’d been the target of the shot we’d heard?

Oh God. Please don’t let it be Jack.

“No!” I rushed toward the figure sprawled out by the barn. The ground was dark and wet around it.

Blood.

“Step away from there.” It was Jack’s voice. Gritty and raw. I turned towards it with the kind of relief that couldn’t be contained.

“You’re okay,” I said. Nothing else mattered, just that he was standing there.

I didn’t realize that I was running to him until I was a few feet away, when I caught a glimpse of Goma’s expression. She was watching me with a mix of curiosity and astuteness that made me stop short.

You care for him. She didn’t say it out loud, but she might as well have. You care for Jack. Of course, I care for him. I stumbled and came to a halt. If anything happened to him because of me, I’d feel awful about it. Right. Goma lowered her shotgun. And that’s all there is to it. But her sharp eyes stayed on me, making me feel like she could see clear to my soul.

“We … we heard a shot,” I said to Jack.

“A pack of hyenas on the prowl. They were after one of the calves. I shot one.” He motioned to the prone figure. “The rest took off.”

“And the calf?” asked Goma.

“A few cuts and scrapes, but she’ll recover.”

Goma nodded. “I’ll go find her a blanket.”

She disappeared into the barn, leaving Jack and me standing by the dead hyena.

“Does this happen often?” I asked.

Jack had shot the hyena dead center, in the middle of its forehead. How he’d managed that in the bleak light of dawn, was beyond me.

“Mostly when the rains fail. That’s when the animals tend to stray from their turf. Luckily, the horses got nervous and alerted me.”

“You have horses too?”

“And cows and hens. We try to be as self-sufficient as we can. Eggs, milk, fruit trees, a vegetable patch. Even our alarm clock is organic.”

I smiled as the rooster crowed again. “You like to keep it au naturel?”

“One hundred percent.”

I knew the nuances in his voice now. And from the way he was looking at me, he wasn’t talking about the farm. My throat went dry as I realized I was completely back-lit from the light, that my every curve was exposed to him. My nipples were puckered from the morning chill, but a rushing warmth flooded through my every pore. My heart fluttered wildly, like a kite in a whirlwind. There was a magnetism and self-confidence about Jack that made me want to hand him all my strings. I wanted to know what it would feel like to have his hands wrapped around my hair—pulling, tugging—

“You two should get a barn.”

We both jumped at the sound of Goma’s voice.

“Seriously, with a carcass at your feet?” She looked from me to Jack. “No. I don’t want to hear it.” She held her palm up as Jack started to say something. “You can deny it all you want. Both of you. But you’re not fooling this old crone. There’s some major ogling going on here. Sparks and all.”

We stared at her in awkward silence. What do you say to something like that?

“Get back in the house, Goma,” said Jack.

“With pleasure,” she replied, giving us a sly, haughty look. Oh God. Could the ground just part now and swallow me whole? We stared at our feet when she was gone.

“I’m sorry she—”

“It’s okay.” I cut him off. “I should head to town today and pick up my things from the hostel.” So I’m not wandering around in your grandmother’s muumuu, which is the furthest thing from sexy, so it’s kind of insane that we even had that moment, and maybe if I just keep talking to myself long enough, I’ll be able to heckle this embarrassing incident right out of my head, and then we can just go back to—

“You hear that?” Jack swiveled around, shielding me with his large frame.

“Something’s out there,” he said.

“It’s just me.” Bahati emerged from the shadows. “I heard a gunshot.”

“That was half an hour ago. Where have you been?”

“Watching. From my window.” He pointed to the upper floor of the house.

“And you let Goma and Rodel check out the situation first? You make a lousy guard, Bahati.”

“I am not a guard. Never claimed to be. I am an actor. You paid me to stay here until you returned. You got back last night. The way I see it, my contract ended then. Besides, I am only playing the role of a guard. When people see me, they see a fierce Maasai warrior they don’t want to cross. That’s all that matters. Their perception. They don’t have to know I wouldn’t harm a fly. So, you see, everything gets resolved peacefully. No combat, no fighting. But hyenas in the middle of the night? They’re all yours.”

“Well, you can help me bury this one,” said Jack. “And then I’m hoping you can drive Rodel to Amosha so she can pick up her things. It turns out that I need you a little longer. I’ve been gone a couple of days, and I need to catch up. I could do with some help until Rodel and I leave for Wanza. You think you can handle that?”

Bahati rubbed his chin and glanced at the hyena. “Same pay?”

“Same pay.”
 
“No bonus for disposing of dead bodies?”

“No bonus. It’s still a lot more than what you make from your trips and The Grand Tulip,” said Jack.

“You want in or not?”

“Yes, yes. Of course. Just checking. But I think we should have a code. For emergencies, you know? In case I need you. Your farm is a dangerous place. Yesterday, I saw a snake. It crossed the path right before me. Maybe I should get a whistle. What do you think? And all this stuff with Scholastica gives me heartburn. I hardly slept a wink while you were away. Goma forgets to lock the front door. And your house is old. It makes a lot of noise at night. I keep having panic attacks. And then this shooting. Wild animals sniffing around. I should get some kind of compensation. Health and hazard …”

I retreated slowly as he prattled on. I wanted to slink away and pretend that my insides weren’t jangled, that the tingling in the pit of my stomach was from the early morning scare, and had nothing to do with Jack’s scorching appraisal.

When I got to the house, I turned around. I could have sworn Jack was still watching me.

2018. november 4.

Kávé mellé: 9 író, akinek hálás vagyok a munkásságáért

november 04, 2018 0 Comments

Bizonyos idő után minden olvasó szíve húz valamerre, valamelyik alkotó felé - és amint meglátja, hogy új könyv van készülőben attól a bizonyos írótól, eszét vesztve rohan, hogy újra az elsők között részesüljön a jóból. Én már csak tudom, folyton ezt csinálom. Könyves pályafutásom alatt kevés ember volt, akinek a munkásságát, és őt magát megszerettem, ha pedig mégis, azt olyan szinten, hogy azóta sem tudom elengedni - ám őszintén bevallva, nem nagyon próbálkoztam, mindig csak az imára kulcsolt kezem volt, hogy írjon legalább fele annyira jót, mint az előző, és az már bőven elég indokot adott arra, hogy megadjam a maximális csillagot. Ma néhány olyan írót mutatok be, akik számomra az előbbi kategóriába tartoznak, lesznek köztük ismertek, illetve (a magyar olvasók számára) kevésbé ismertek, de én azt mondom, ha nagybetűs könyvet keres valaki, akkor elsősorban az alább felsorolt alkotókkal ismerkedjen. Mert mindegyik ad valamit, amit máshol nem lehet megkapni: maradandó élményt, boldogságot - hogy az ember tőle olvashat - és persze szárnyakat, amik pár órára elrepítenek egy másik világba. Mert a szó lehet átok, de ugyanúgy gyógyító is.

Amo Jones
Érdemes olvasni tőle: Manik, Elite King's Club sorozat, Devil's Own sorozat



Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ez a nő lökött le arról a szikláról, aminek pár éve még csak a szélén álltam. Higgyétek el, én sem szerettem mindig az erotikával kevert darkot, vagy a pszichothrillert, sőt. A blog indulásakor, kb. 2,5 éve még a szörnyen nyálas, szépen lezárt, "minden jó ha a vége jó" féle könyveket imádtam, és csak azokat. Aztán egy nap történt valami, és az én fejemben is kattant a zár - ezt teszi az emberrel egy szakítás - hogyha a világ nem olyan jó, mint amilyennek hittem, akkor nekem sem kötelező mindig jónak lenni. Ott nagyrészt elvágtam a fenti könyvekhez tartozó szálakat - na jó, ha olyanom van, most is olvasok hasonlókat, nem is ritkán, de... - és áttértem a sötétebb, durvább cselekményű könyvekre, mint amilyen az Elit Klub, vagy a Manik. Azóta is csak egyre jobban húznak, és egyre távolabb kerülök attól, hogy visszatáncoljak. 

Penelope Ward
Érdemes olvasni tőle: Stepbrother Dearest, Neighbor Dearest, Rebel Heir, Gentleman Nine 
 
 
 Ahogy feljebb is említettem, nem voltam mindig egy bizonyos műfaj kedvelője, régen bolondultam a New Adult azon részéért, aminek a könyvei annyira állnak közel a valósághoz, mint Makó Jeruzsálemhez. Amikor két műfaj - pszichothriller & NA - közti határ fordulópontján voltam, de még azelőtt, mielőtt végleg feladtam utóbbit, kezembe került a Stepbrother Dearest, a többi meg történelem. Az írónőnek minden könyve ugyanarra a sémára épül, sokszor lehet felfedezni ugyanazokat a szálakat is...de ez engem sosem tartott vissza attól, hogy őt válasszam, ha szívből akarok szórakozni, és minőséget akarok olvasni a kategóriában. A fentiek közül egyébként nálam még mindig a Gentleman Nine visz mindent. Egyedül az írónő az, akitől az összes könyvet tervezem elolvasni, és bírom is, amiket ír, mert stílusos, és tényleg tudja, mit csinál. 

Calia Read
Érdemes olvasni tőle: Unravel, The Surviving Trace
 
 
Jogos lehetne a kérdés, hogy mi a kuttyfület keres itt egy olyan alkotó, akinek összesen 3 könyve jelent meg eddig, abból is az egyik - az Every Which Way - 3,73 arányú, de...van ott egy "Surviving Trace" című könyv is, és az én válaszom abban van a kérdésekre. Tetszenek tudni, én soha nem voltam az a túlzott földhöz ragadt, gyerekkorom óta erősen hiszek a reinkarnációban, a paranormálisban, vagy abban, hogy egy fotó kaput nyit a múltra, egyszóval mindenben, amit "épeszű" ember lazán humbugnak könyvel el. Egy nap aztán jött a Surviving Trace, nekem meg a véletlenek szerencsés összjátéka - na persze - folytán pont azt a bűnronda, értelmezhetetlen borítót kellett kifognom. Annak ellenére, hogy nem néztem a fülszöveget, valami nagyon húzott hozzá, én az ilyet természetesen úgy veszem, hogy ez figyelmeztetés, eszembe se jusson elmenni mellette. Aztán rájöttem, hogy ez itt egy időutazós (!) New Adult (!!), ami sok mindent elárul annak is, aki nem ismeri se a könyvet, se az írónőt. A két szót összerakva azt hiszem, érthető, miért lett nálam 2018 kedvence...májusban. Ohohó, és azt hiszem, jövőre is megtartom az első helyen. Meg 2020-ban, és 2050-ben is. Azt viszont sajnálom, hogy a magyar olvasók nem ismerhetik meg ezt a csodát, mivel az írónő könyveivel foglalkozó kiadó pár éve becsődölt. 😭 Pedig ha csak sejtették volna, milyen fogásról maradnak le...
 
Colleen Hoover
Érdemes olvasni tőle: November 9., All Your Perfects, Without Merit, Verity


Aki egyszer, csak egyszer olvasott már az írónőtől, az tudja, miért került fel a neve erre a listára. Elkezdődött a Hopeless-el, majd a Losing Hope-al, és azóta is minden, CoHo neve alatt kiadott könyvhöz szerencsém volt, ráadásul ha összeszámolom, ő az, akinek gyakorlatilag minden könyvében új álompasit ismertem meg, Holderrel kezdve egészen Graham-ig. Fontos állomás az életemben CoHo munkássága, mert ha anno nem veszem a kezembe a legelső New Adultomat - ez volt a Hopeless - talán sosem szeretek bele a műfajba. Rendben, a Verity-nek már a fülszövegből is látszik, hogy ez itt azért már...pszichothriller. Pszichothriller, aminek én személy szerint iszonyúan örülök, és bizalomra ad okot a 4,48-as értékelési arány is. Bár felőlem írhat mesekönyvet is, ha akar, úgyis elolvasom, és mindig ezen a listán marad, akármit csinál.

T.M.Frazier
Érdemes olvasni tőle: King, The Outskirts, Perversion


Ugyanaz a kategória, mint Amo Jones, csak ez annál még százszor erősebb. Az írónő akkor lépett az életembe, amikor már "országomat egy darkért, vagy pszichothrillerért" felkiáltással, tudatosan keresgéltem a hasonló könyveket, magasról tettem arra, ki mit (nem) gondol, majd rájöttem, az én életem tényleg ezekben van. Csak zárójelben, ha csak feleannyira érdekelne mások véleménye, mint régen, el sem kezdem a Perversion-t, lemaradok egy iszonyatosan, fullosan jó trilógia első részéről, és jelen pillanatban nem várom körömrágva a másodikat. Míg Amo inkább a cselekményre teszi a hangsúlyt, a szerelmi szál kevésbé erős, addig T.M.Frazier a cselekményt, illetve a szerelmi szálat is úgy alakítja, hogy a kettő egyszerre üssön - ezért van nálam is az a bizonyos erősebb érzés. Most is szükségem van a szerelmi szálra, persze, hiszen nem egy évig voltam NA rajongó, és azt nem lehet csak úgy kiölni belőlem, de most már másféleképpen, másfajta könyvekben keresem a boldogságot, olyanokban, amikben komolyan küzdeni kell bármiért is, és még akkor sem biztos, hogy minden jó lesz, amikben lehet nyerni - de ugyanúgy bukni is. Ha van a listán olyan, akinek hálás vagyok a munkásságáért, mert nélküle nem lennék ugyanaz, akkor...

Ruta Sepetys
 Érdemes olvasni tőle: Salt to the Sea, Between Shades of Gray

 
Meglepődtetek, huh? Pedig nem felejtettem el azt az írónőt, aki annyi könnyet okozott összesen két könyvével, mint mások hússzal. De nem lettek volna ezek sem különlegesek...rengeteget olvasok, de történelmit azonban 5 évente kb. egyszer, és nem is igazán van szükségem hasonlókra, mert a blog nem könyves része miatt annyi minden van a fejemben, hogy olvasáskor inkább kiürítem, semmint még pakolok bele. Ráadásul legtöbbjük nem is annyira jó, ahogy hallom innen - onnan. De a Tengerbe Veszett Könnyek, és az Árnyalatnyi Remény valami más, ezt tudtam, amikor a kezembe vettem őket...majd a befejezésük után elkezdtem érdeklődni, valaki tud-e hasonlókat. Most pedig ott tartok, hogy angolul kezdem olvasni mindhármat. Nem véletlen kapott az írónő könyvenként úgy 10 darab irodalmi díjat, higgye el nekem az, aki még nem olvasta egyiket sem. Nem szeretem a történelmi könyveket, nem is fogom soha, de ezek egyszer megfogtak, és azóta nem eresztenek. 

Brittainy C. Cherry
Érdemes olvasni tőle: Elements összes, Behind the Bars, Art & Soul, Loving Mr. Daniels


Lássuk csak, Brittainy miért került fel a listára...igen, megvan: mert kétszer egymás után olvastam tőle, és mindkétszer ömlött a könnyem. Elsőként a Gravity of Us, ami az Elements négy része közül a legnagyobb kedvencem volt, majd a Behind the Bars, amit a Jazz szőtt át. Tudniillik, odavagyok a Jazz-ért régóta, a bakancslistámon New York mellett New Orleans a másik első. Annyira gyönyörűen használja a szavakat, és úgy képes leírni a legbonyolultabb érzéseket a haláltól, a felejtéstől egészen a szabadságig, a szerelemig, és ehhez még komoly morális kérdéseket is társít...nem tudom. Amit Brittainy C. Cherry csinál, az egy másik dimenzió. Minden tud arról, mi zajlik az olvasó lelkében, és mindig ahhoz is igazítja sorait - átlát az emberen, velem már nem egyszer játszotta el ezt. 

T.L.Smith
Érdemes olvasni tőle: Buried in Lies, Distorted Love, Lovesick, Lotus


Ha van beteg könyv, akkor az a Buried in Lies, és az összes itt felsorolt. Négyből csak előbbit olvastam végig, de nem kell hozzá különösebb ész, hogy kitaláljam, a többi is ugyanolyan, mint az - főleg annak tekintetében, hogy mindegyikbe belenéztem, habár időm még nem volt teljesen végigmenni rajtuk. Ráadásul ismerem a fülszövegeket is. Kérem tisztelettel, T.L.Smith írja a leírhatatlant, a felfoghatatlant, a nagyon beteg dolgokat, és ezt lehet készpénznek venni. Ahogy azt is, hogy csak annak valóak a könyvei, aki bírja gyomorral, és éjjel tud aludni, miután végigolvasta mondjuk a Buried in Lies-t. Nekem sem ment volna úgy egy évvel ezelőtt, csak azért merem, mert valahol nem ráznak meg annyira a dolgok, mint esetleg azt, aki nincs hozzájuk szokva. Aki viszont bírja, és úgy gondolja, hogy annak teljes szívből, nagy öleléssel ajánlom mindegyiket, mert hihetetlenül jók. Ott fognak meg és oda szúrnak ahol nem várná az ember...

Amy Harmon 
Érdemes olvasni tőle: Law of Moses, Infinity plus One, The Smallest Part


Az írónő nem azért került fel a listára, mint ahogy gondolnátok, hanem mert megtanít türelmesnek lenni. Ugyanis a Law of Moses-t megszámoltam most fogom ötödjére újrakezdeni, mert annyira összetett, és bonyolult. Tizenegy éve nyomom az angolt, de annyi nehézséget könyv még nem okozott, mint ezek. Mi lenne, ha megnézném az Arctalan Szerelmet angolul? Hm. Kétségtelen, hogy iszonyúan tehetséges írónőről van szó, bolond, aki mást állít, de nagyon nehéz érteni őt - viszont ahogy mondtam, türelemre tanít, és ezért hálás vagyok neki. Egyébként hozzá hasonló Leylah Attar a Mists of Serengeti-vel, édesszűzmáriám...az a könyv is egy csoda, de már 23459457. alkalommal indulok neki ismét. De egyszer majd csak sikerül, kitartó vagyok. 

Kik tartoznak a ti kedvenceitek közé? :))

"Rinyálhat-e a blogger, ha csesztetik?" - Reflexió a Könyvesem blog posztjára

november 04, 2018 0 Comments

Először egy mindenki számára nyilvánvaló tény, amit az írásom alapjául szolgáló blogposzt is megerősít: ami nincs fent az interneten, azzal a kutya se foglalkozik - mivel az lényegében nem létezik. Ez lenne a jobb verzió, mert ha nincs semmink, akkor nyilván nincs mit nézni, nincs min nevetni, és nincs, ami valakinek is a céltáblája legyen. Off: Ez technikailag baromi jó ötlet, a gyakorlatban meg már más kérdés. Ha valaki, aki rendszeresen posztolt, hírt adott magáról, hirtelen úgy dönt, hogy eltűnik, a többiek azt hiszik, meghalt. Bizarr, de ha megfigyelitek, tényleg így van. Máskülönben aki bármilyen szelfit, képet, hasonlót tölt fel, abban benne van az, hogy elismerjék őt, és ember nincs, aki erre ne vágyna. Ráadásul ehhez nem kell nagy célokat megvalósítani, sikereket elérni, megváltani a világot, elég pár kacsaszáj kép, vagy kirakott mell. Ebből kifolyólag mindig lesznek mellek, kacsaszáj képek, szelfik, celebek által kirakott, "már megint a Bahamákon nyaralok, aaaa de jó nekem, te nyomi, te meg otthon nyomod a gépet" féle posztok. Amik a táptalajai a trollok jelenlétének. Off vége. Ami viszont fent van, azt A.) onnan többet le nem lehet vakarni, B.) céltáblája lehet minden olyan személynek, aki az anonimitást kihasználva, válogatott sértésekkel, jól odaszúr a posztolónak. Az internet világában őket hívjuk trolloknak, vagy ahogy én stílusosan hívom őket, hegyi trolloknak. Ezek a trollok az internet megjelenésével lettek egyre többen, hiszen a történelem során először ekkor nyílt lehetőség a teljes anonimitásra, a névtelenségre - és akárhogy is tagadja az ember, név nélkül, valaki háta mögött, esetleg úgy, hogy sosem derül fény az elindító kilétére, mindig jobban szeret pletykálni és sértegetni, mint egyenesen a másik szeme közé mondva. Ezért lehetséges annyi névtelen üzenetet hagyni a celebek közösségi oldalain, vagy a létező összes többi platformon. De ezért lehetséges az is, hogy milliók számítógépes rendszerét teszik tönkre másodpercek alatt, vagy zárolják az összes adatot, amíg pénzt nem kapnak. Hogy mi zajlik le olyankor valakiben, sztárban, bloggerben, emberben egyaránt, amikor a hegyi trollok rátalálnak, én nem tudhatom - lévén, még sosem volt ilyenhez szerencsém. Ám ettől függetlenül a Könyvesem blogposztját alapul véve én is kifejthetem a véleményem az egészről, elmondhatom, szabad-e az ilyenekre egyáltalán reagálni, hogy mi munkál egy hegyi trollban, amikor fogja magát, és odaír valami nem oda illőt ahhoz a bizonyos valakihez. Meg hogy egyáltalán rinyálhat-e bárki is azért, ha megjelennek a kéretlen hozzászólók, amikor a posztnak a kitételéről saját maga döntött. Ismétlem: saját maga. 

Igen, az utolsó szavakat nem véletlenül szedtem dőlt betűvel. Ugyanis itt egyrészt minden azon múlik, hogy adott személy milyen módon dönt a saját posztjairól. Ha a fentihez hasonló módon, úgy, ahogy a legtöbb, óvatlan celeb is szokta - neveket nem mondok, de Andy Vajnának van egy aranyos felesége, aki konkrétan a fentihez hasonló szövegekkel (!!!) tesz ki képeket - akkor senki ne csodálkozzon, ha elindul a gyűlölködés, megjelennek a hegyi trollok, és porba tapossák. Mit tetszenek gondolni, Ámerikában miért fogad mindenki szekrényajtó méretű testőröket, és tetet 30 kamerát egy 3 szobás házba? Azért, mert ott nem feltétlen állnak meg a szóbeli, internetes zaklatásnál, lévén legális a fegyverviselés, és csak akkor kell hivatalos szerveknek intézkedni, ha az illetőt mentő, rosszabb esetben a halottkémek hozzák ki a házból. Pedig ő csak annyit szeretett volna, hogy elismerjék, milyen jól megy neki. A képek kirakásával nyilván az is kap egy szeletet a tortából, aki tényleg otthon ül, a gépet nyomja, közben pedig "nekem akkor se lesz ennyi lóvém, ha 200 évig dolgozok, ő csak a s*ggén ül egész nap, ő mirefel nyaralhat a Bahamákon?" felkiáltással elpattan benne valami. Látható, hogy ez mennyire könnyen átcsaphat gyűlölködésbe, pedig én nem is vagyok az a tipikus hegyi troll. A "kezdők", ill. azok, akik inkább kerülik a konfliktust, inkább nem is vesznek tudomást az egészről, legyintve továbbgörgetnek, és ez lenne a másik jó megoldás. Utóbbi viszont nehéz, főleg egy olyan kép esetében, ami láthatóan azért készült, hogy. Ám semmi nem változtat a tényen, hogy adott képet, posztot saját maga tette ki, tehát ő egyedül a felelős. Persze minden könnyebb annak, akinek semmilyen felmutatható dolga sincs, nem celeb, nem blogger, csak egy random akárki. Bárkinek, aki az interneten céllal létrehoz, azért érzékelhetőbben nehezebb a dolga. Jöhetne a kérdés, hogy akkor engem, vagy másokat, ezideáig miért nem, de erre egyszerű a válasz. Mert nem adunk rá indokot. És van még pár dolog, ami miatt a hegyi trollok nem jelenhetnek meg az olyanoknál, mint én, vagy legalábbis nem sok esélyt látok a felbukkanásukra...egy az, hogy ilyenkor használom a blogger által felkínált, áldásos "delete" gombot. Akinek nem az a célja, hogy normális véleményt, kritikát formáljon arról, amit csinálok, annak itt nincs helye. Tehát magabiztos fellépés, egyrészt. Másrészt téma alakítja, kik azok, akik adott oldalra érkeznek - így nem feltételezem, hogy bármilyen hegyi troll annyira "művelt", hogy akár aláírjon a "Manik" értékelésemnek. Persze a nem könyves rész már inkább adhat erre okot, de én igyekszem csak azt írni, amit esetleg mások is tudnak, ismerik a témát, és tisztában vannak vele, hogy akkor én itt miről beszélek. Harmadrészt...az olvasók, és a követők. Döbbenetes, de az utóbbi időben többször látom, hogy közös összefogással sok mindent el lehet érni, és mivel 100 emberből 1-2 troll, "sok lúd disznót győz" alapon előbbiek szépen ki is tudják az oldalról taszigálni a rosszakarót, így ez az egyik elsődleges védelmi vonal, és ez óriási tiszteletet érdemel a blogger részéről mind a random visszatérő olvasók, mind a követők felé.  

Niki a következőket írja a posztban: "Nem tudom mi vesz rá valakit arra, hogy alpári stílusban véleményt nyilvánítson. És akkor sem, ha az esetek elenyésző részében meri ehhez az arcát vállalni (jobb esetben a sajátját, nem pedig a netről lopott képet biggyesztette oda). De mindenképp valami gikszer van vele." - Az, hogy valaki alpári stílusban véleményt nyilvánít mások háta mögött, vagy anonim módon, evolúciós "ajándék", hiszen az ember mindig is jobb szerette inkább elfordulva, névtelenül intézni a dolgokat, mint egyenesen a másik szeme közé, nyíltan kimondva. Mert ugye két szem figyeli, mit akar mondani az illető, és mivel könnyen rá lehet bizonyítani hogy ő volt, bajba kerülhet, ezért nem meri. Azonban amint elfordulnak, a játék kétszereplősből egyszereplősbe fordul, azt mondhat, amit akar, hiszen senki nem tudja bebizonyítani, hogy igen, ő mondta azt, amit. Ez nem holmi légből kapott sóder, mindenki vessen egy pillantást a középkorra, amikor az inkvizítorok bűnbocsánatot, megváltást, és teljes anonimitást ígértek annak, aki feldobta a családtagjait, a szomszédokat, a haverokat azért, hogy neki jobb sora - ami azt jelentette, hogy emberünk pár nappal később került a máglyára, mint a feldobottak - legyen, és ne zaklassák. Szóval a netes trollkodásnak, és az anonimitás szeretésének van egy mélyebb, tudományosabb zöngéje is. Na de mi legyen, ha mégis megérkeznek az orkok Középföldéről, ketten, ne adj Isten többen is, csoportban támadnak - ilyen egyébként ritkán van, mert az ember természetéből adódóan feltételezhető, hogy több közül az egyik végiggondolja, aztán azt mondja, hogy inkább nem, szóval nagyrészt a magányos farkasok jellemzőek - és olyanokat szúrnak egy poszt alá, mint amit Niki is felhozott, pl. "Figyi már, össze-vissza szövegelsz, ép mondatod nincs, miért nem a kockás füzetedbe írsz otthon?" Na itt véletlen sem szedem elő a zsepiket, és megyek sírni, ahogy a régebbi énem tette volna, egyrészt mert ekkor használom a fent említett "delete" gombot, ha pedig megunom, akkor ott hagyom, hogy mások is lássák, milyen szépeket kapok azért cserébe, amiért egy hétig ültem napjában 5 órát, és vért izzadva dolgoztam. Én vagyok, aki ismerem magam, hogy mennyire vannak (vagy nincsenek) épkézláb mondataim - elismerem, néha a világomat nem tudom, amikor leülök írni, de még ilyenkor is biztosítanak az olvasók (!) hogy teljesen rendben van, érthető ez. Aztán nekem ne beszéljen egy olyan valaki, aki a "Figyelj, össze - vissza beszélsz, nincs egy épkézláb mondatod sem" helyett alig szavakat vakkant oda. Mivel a hitelesség halvány szikráját se látom benne, okom van feltételezni, hogy azért jött, mert olyanja volt. Ergo = delete. És NEM kockás, hanem négyzetrácsos. Ebből is látszik, milyen könnyen le lehet valakit szerelni tettekkel, és okos szavakkal. A szavak lehetnek gyógyítóak, de átkok is, ezt Dumbledore világosan megmondta. 😁 


Volt egy mondat, amivel én nem teljesen értettem egyet Niki posztjában. Nem tudom, ki hogy van vele, vagy gondolkodott-e már egy hegyi troll fejével, de magamat a helyükbe képzelve engem csak még jobban felpaprikázna a smiley, mert tudom, hogy emögött általában a kétségbeesés van, amikor már valaki nem tud jobbat, és nem tud megfelelően reagálni. Szóval ezektől szerintem érdemes tartózkodni. Viszont nagyon jó ötletnek tartom a választékos megfogalmazást, a stílusosság megőrzését annak ellenére is, hogy trollok hozzászólása általában alpári szavakból és kifejezésekből áll. Végül is nem azért pazaroltunk éveket egy blogra és a saját stílusunk kialakítására, hogy holmi ork lerombolja, nem igaz? Sírni pedig soha, de soha nem kell, és nem is szabad, mert annyit azért nem ér meg. Az életben lesznek nagyobb problémák is, mint egy anonim személynek a nyilvánvalóan zaklatásból írt üzenetei. Gondoljatok bele, mi lenne, ha én, és az összes többi bloggertársam elkezdenénk bömbölni, amikor kéretlen kommentet kapunk? Harmadik világháború, először. Egy blogger azért blogger, és azért döntött egyszer régen, egy messzi - messzi galaxisban úgy a "létrehozás" gomb fölött gondolkodva, ahogy, hogy a véleményét másokkal megossza. De amikor megnyomta azt a bizonyos gombot, döntött a saját élete felől is, hiszen ezzel vállalta, hogy esetleg lesznek, akiknek nem fog tetszeni, amit ír, lesznek kéretlen hozzászólók, akiket meg kell tanulni kezelni, leszerelni. Mert valakiből nem akkor lesz okos blogger, ha csak a "fúúdezsírkirályírás" című kommenthez tud hozzászólni, hanem a negatívakhoz is. Figyelni az építő kritikákra, a többi fölött szemet hunyni, vállat vonni, és menni tovább. Vagy ha nagyon szúrja a szemünket, ismét ajánlatos használni a "delete" gombot. Az a pár másodperc, míg megkeressük a hozzászólást, nem jelent sokat. Nem kaptam még hasonlókat, de olyanban egyre többször van részem, amikor a bejegyzéseim alatt reklám, vagy oda nem illő dolgok vannak. Szóval azt hiszem, lassan én is elérek arra a szintre, hogy kezdhetek aggódni. Apropó, trollok. Tudja valaki, mit jelent a "don't feed the troll" kifejezés? Elég közkeletű, és talán nem is múlik el olyan nap, amikor ne kerülne elő - mégis alig ismeri bárki is a valódi értelmét, holott lényegében ebben a négy szóban van a megoldás. A "ne etesd a trollokat" azt jelenti, hogyha szóba állunk velük, ha reagálunk az okosságaikra, akkor kapnak enni, és emiatt lesz nagyobb képük még többet kérni. Egy troll számára ott kezdődik a kielégülés, amikor válaszolnak neki, figyelnek rá, elkezdődik a köpködés, a sokszor felesleges huzavona, amikor gombnyomással el lehet varázsolni az illetőt a...nem mondom, hova, én nem vagyok alpári, csak egy linket hagyok itt. Aztán ahogy rájön, hogy nem figyelnek arra, amit mond, elpárolog, mivel senki nem akadt fenn a hálójában. Ő a muglik Tom Denem-je, az élet ellensége, hogy jön valaki ahhoz, hogy nevet, egyetért vele, vagy nincs senki, aki elkezd visszabeszélni neki? Szóval...érdemes kicsit a színfalak mögé nézni, és megérteni, hogy működik valami. Ha nem szedjük atomjaira, hogy látjuk meg a működését?

 Válaszolva a poszt elején feltett kérdésre: igen, lehet rinyálni egy bloggernek, ha csesztetik, de nem érdemes. Ugyanis maga a tulaj döntött úgy, hogy, amikor létrehozta az oldalt. Trollok mindenhol voltak, vannak, és lesznek is, mindaddig, amíg az internet teljes anonimitást biztosít nekik. És mivel az internet annyira szerteágazó, hogy azt nehéz elképzelni, nem lehet 0-24 minden blog mellé odapasszintani még egy moderátort is. A moderátor maga az oldal tulajdonos, neki kell teljes odaadással figyelni - és nem csak arra, hogy nézzen ki a főoldal, milyen háttér illik a szöveghez, stb. De akár egy hete nyitott, teljesen kezdő blogról van szó, akár több éves, tapasztalt róka áll a háttérben, a lényeg ugyanaz marad: a megnyitáskor mindenki döntött, és ezt el kell fogadni. Ha meg nem megy, érdemes átgondolni néhány dolgot...

Néhány érdekes bloggervélemény a témával kapcsolatban. Kérdés: Mit tennél te, ha a blogodon megjelennének a trollok, és lehúznának téged, a posztjaidat, a blogodat? Rinyálhat-e a blogger, ha csesztetik?

 "Valószínűleg a véleményem miatt húzna le az illető, ezért elmondanám, hogy a blogbejegyzések az én érzéseimet, gondolataimat, reakciómat tartalmazzák, minden úgy van, ahogy én látom, és mivel ez a saját blogom, úgy írom le, ahogyan azt megtapasztaltam. Azt pedig diszkréten hozzátenném, hogy én ezt a saját nevem felvállalásával teszem, kockáztatva azt, hogy akár a való életben is jöhetnének hasonló negatív vélemények, vagy akár az internet is nekem eshet, mint ahogy az már párszor előfordult.:D" 

"Negatív, lehúzó kommentből is kétféle van: egyrészt beszélhetünk építő jellegűről, amit még ha rossz is hallani/látni, segít a fejlődésben; másrészt viszont ott vannak a színtisztán gyűlölködő jellegűek. Tapasztalataim szerint az anonim kommentek inkább ez utóbbi fajtából kerülnek ki: semmi érv, semmi értelem, az illető fel sem vállalja a rendezetlen, csupán lehúzó szándékkal odavetett gondolatait. Én az áldásos ignorálás híve vagyok: egy anonim troll kommentje egy névtelen, arctalan ellenség, emiatt olyan, mintha nem is lenne, úgyhogy magam is figyelmen kívül hagyom. Ha neki az akkor, ott jól esett, akkor oké, mivel szabad országban élünk joga van a hulladék gondolatait is kiönteni, akár rám, akár másra – az ellenben csak rajtam áll, hogy felveszem-e egy ismeretlen sértegetését. Aki elég biztos magában és a munkájában, blogjában, az nem lesz támadható: próbálkozni ugyan mindig lehet, de ez esetben a troll megjegyzések úgy verődnek szerintem vissza, mint tankról a lövedék." 

"Szóba jött már a gondolat, mit tennék ebben az esetben, általában inkább tenni szoktam ellene, hogy ez ne következzen be, és ne konfrontálódjak másokkal. Alapból olyan személyekkel osztom meg a bejegyzéseim, akikről tudom, hogy érdekli, érdekelheti őket, vagy elfogadják a nézőpontomat. Kevesen vannak, de bennük több bizalmam van, mint néhanapján a saját családtagjaimban. Egyértelmű, ha ők megkérdőjeleznek, elgondolkodok azon, hogy miben hibáztam és igyekszek változtatni a gondolkodásmódomon és próbálok tanulni tőlük. Talán legfeljebb három alkalommal éreztem úgy, hogy megkérdőjeleztek, de igyekeztem megérteni az indítékuk, miért írták azt, amit. (Szerencsére ezen személyekkel meg lehetett beszélni a nézeteltéréseket, így nem volt belőle problémám. Sőt, volt aki motivált és akaratlanul is segített abban, hogy következő alkalommal ne kövessem el ugyanazon hibámat.) Az, hogy valaki névtelenül, nem felvállalva magát ír valami negatív hozzászólást, azzal nem lehet semmit kezdeni. (...) Ha ezt privát üzenetben teszi, az csak bizonyítja, mennyire nem gondolja komolyan azt, amit közölt velem. Amelyik kutya ugat, az nem harap és ez az internet világában sincs máshogy. Valójában rosszul esne a nyílt sértés, még el is gondolkodnék rajta, de ha érződik a mögötte húzódó semleges ok, pár nap után nem foglalkoznék vele."

Szerintem csak úgy lehet értelmesen vitatkozni, ha mindkét fél felvállalja magát, és a véleményét egyaránt. Sosem szerettem, ha ok nélkül rittyentenek nekem oda egy negatív visszajelzést, ami ne adj Isten még trágár is néhol, ráadásul még azt is elvárják, hogy zokszó nélkül nyeljem le.Ha valami nem tetszik az illetőnek, normális keretek között közölje velem a véleményét, és mivel nyitott vagyok a negatív dolgokra is (mivel azt vallom, hogy abból csak tanulhat az ember, ha építő jellegű), meg tudjuk beszélni a problémát. Vagy megoldásra kerül, vagy kompromisszum születik – de mindkét fél jól jár. Azt gondolom, hogy ezt a fajta hozzáállást pedig nemigen lehet rinyálásnak nevezni, pusztán elvárom az alapvető tiszteletet valakitől, ha már én is megadom azt neki.

Én kishal vagyok ebben a hatalmas blogszférában, ritkán kapok visszajelzést, azok is általában pozitívak. Egy igazán negatív kommentet kaptam eddig, egy klasszikus regényről írtam le, hogy miért nem tetszett és mi volt vele a bajom, miután megkaptam, hogy látszik, hogy nem vagyok elég érett, és az írásommal elveszem mások kedvét a regény olvasásától. Ő nem a „troll” volt, hanem a „választékos”, hogy visszautaljak az eredeti blogbejegyzésre. Sokáig gondolkodtam, hogyan is válaszolhatnék rá úgy, hogy ne legyek sértő, de úgymond megvédjem magam. Megírtam, hogy engem arra tanítottak, hogy egy témát több oldalról vizsgáljak meg, ezt feltételezem másokról is, nem hiszem, hogy egy blogbejegyzés bárki kedvét is elvenné bármitől. A saját véleményem és élményeim fogalmaztam meg, amit azóta is büszkén vállalok. Erről szól ez a platform. Neki joga van ahhoz, hogy ez ne tetsszen neki, nekem meg jogom van leírni. Ezután viszont elgondolkodtam a következő klasszikus regénynél, hogy írjak-e róla, mert nem akartam megint ilyen helyzetbe kerülni, de aztán mégis leültem és ugyanúgy közzétettem a gondolataimat. Tovább kell lépni, és vállalni önmagad. Én ebben hiszek. A blogom minden szavával engem tükröz. Amire viszont a te kérdésed igazán vonatkozik, ha névtelenek lehúzzák a blogot, hát egészségükre. A blogolás nekem élvezet, a saját kiteljesedésem. Nem azért van, hogy a világ összes embere olvassa. Én elsősorban magamnak írok, nem fogom sohasem megváltoztatni sem a személyiségem, sem a véleményem azért, mert ez valakinek nem tetszik. Csak magamból tudok kiindulni, de nem hiszem, hogy érzelmileg engem kikészítene egy ilyen anonim, vagy akár nevesített támadás. Régen, mikor még középiskolába jártam, azt akartam, hogy mindenki szeressen. Ott ért az első ilyen pofon az élettől, hogy ez nem így működik. Azóta ezt elfogadtam. Nem leszek mindenkinek a szíve csücske. Annak a híve vagyok, hogy a kulturált keretek közötti vita egészséges, segíti az egyén fejlődését. Egy ilyen támadásnak is lehet ilyen hatása, csak hozzáállás kérdése. Nem szabad lesüllyedni alpári szintre, azzal csak magadat járatod le. Egyenes hát, büszke kiállás és saját vélemény.

 "Véleményem szerint alapvetően kétféle típust kell megkülönböztetnünk. Vannak a rágalmazó kommentek és azok, melyek véleménykülönbségből fakadnak, úgy mondva vitaindító bejegyzések. Míg az első egy szerkezet nélküli, csupán az oldal támadását szolgáló hozzászólás, addig a másik egy logikusan felépített, saját gondolatokat kifejező megjegyzés, melyben a szerző elfogadja, hogy nem azonos álláspontot foglaltunk el. A rágalmazó kommenteket senki sem szereti, de ettől független jelen van a mindennapokban ezért tudni kell kezelni is. Személy szerint én nem szoktam törölni őket. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy hozzászóljon egy nyilvános témához, és azzal, hogy közösségi felületen osztom meg a gondolataimat vállaltam, hogy az bizony lehet, hogy nem mindenkinek fog tetszeni. Nem mondom, hogy nem esne rosszul, ha ilyen támadás érne. Biztosan elkeserednék rajta. Aztán leülnék és átgondolnám: van alapja? Ha nincs, akkor nem engem minősít. A rágalmazó kommenteket vagy figyelmen kívül kell hagyni, vagy ha válaszolunk is rá, akkor azt a saját stílusunkba tegyük. Nem szabad lesüllyedni a szintjére. Viszont, ha valaki érvekkel alátámasztva tárja elém, miért nem találja megfelelőnek az oldal működését vagy épp az aktuális bejegyzés tartalmát, azt szinte szívesen fogadom, hiszen jó tanulási alapot szolgál. A tanácsait átgondolom, s ha érdemlegesnek tartom, akkor megfogadom. De mivel a saját oldalamról van szó, így elsősorban a saját véleményem a mérvadó, hisz én döntöm el, mi jelenhet meg rajta."

"Az biztos, hogy azonnal elkezdene égni az arcom egyrészt a dühöm miatt, másrészt pedig a kellemetlen, sőt rossz érzés miatt, ami azonnal magával ragadna. Én személy szerint elég személyesnek érzem a blogot, és azért vezetem, mert szeretném kiírni magamból a gondolataim, a barátaimat pedig nem ezekkel zavarni. Úgy érzem, hogy amit ott leírok, az a személyiségemnek egy része, így valahol engem kritizálnának. (...) Úgyhogy ha lehúzó, negatív kommenteket kapnék, valószínűleg egy mini depresszióba esnék, azon gondolkoznék, hogy tényleg ennyire nem jó, amit csinálok, amik eszembe jutnak? Hajlamos vagyok magamra venni a negatív kritikákat és ezzel emészteni magam egy jó ideig. Mindenképpen megvárnám, míg lehiggadok – hirtelen haragú vagyok, így olyan is kiszaladhat a számon, amit egyébként nem gondolnék komolyan – és csak azután válaszolnék a hozzászólónak/hozzászólóknak. Elfogadnám az ő álláspontját, hogy miért nem szereti a bejegyzéseim, miért látja másképpen mindazt, amit én látok és leírtam. Ezután mérlegelném, hogy mennyi igazság van az illető/illetők szavai mögött és mennyit vagyok hajlandó változtatni azért, hogy jobb legyek, a bejegyzéseim pedig szerethetőbbek." 

 "A) Ha olyan kommentet kapok melyben csak trágár szavakkal illetnek, vagy oda nem illő tartalomról beszélnek, szimplán ignorálom. Nem mondom hogy nem esik rosszul, de ezt meg kell tanulni kezelni. Az ilyen semmitmondó embereknek magukkal van gondjuk, nem pedig a szekált egyénnel. A kis trollok csak az internet világában, az anonimitás védelmében gonoszkodnak, élőben fülüket-farkukat behúzzák és meg sem szólalnak. Egy ilyen személy miatt nem szabad hogy rossz érzésünk legyen. B) Ellenben ha olyan vélemény érkezik, melyet elolvasva, félretéve a sérelmeket igaznak gondolok, akkor megköszönöm az illetőnek hogy felhívta rá a figyelmemet, és igyekszem javítani a dolgon. Nagyon fontos, hogy megvizsgáljuk, hogy valóban releváns személytől származik-e a vélemény, valamint hogy a saját értékrendünknek megfelel-e. Itt arra gondolok, hogy ne azért javítsunk valamin mert valakinek teszem azt nem tetszik az írói stílus, vagy a blog színe. Ez egyéni preferencia. Hanem ha például sok a helyesírási hiba, és valaki ezt megírja kulturált formában, akkor ezt javasolt megköszönni és javítani rajta."
 
"Szerintem a közösségi tevékenység részben azt jelenti, hogy felelősséget vállalsz a tartalomért, a gondolatokért. Ezt úgynevezett mikro társadalmi felelősségvállallásnak hívnám. Ezt mondjuk sokan elfelejtik. Úgy vagyok vele, hogy innentől fogva az embernek figyelnie kell a kritikákra. Nem lehet csak félrelökni, hogy -hé én csak magamnak írok, letojom másnak a véleményét. Fontos a nyitottság, viszont van egy egészséges határfelület, amit be kell tartani. Az embernek tisztába kell lennie azzal, hogy mit képvisel, és ki kell állnia mellette. Viszont emellett mindig kész kell lennie a fejlődésre, és tudnia kell, hogy mindig van mit csiszolnia. Mindig persze meg kell nézni hogy a kritika segítő jellegű-e, vagy csak egyszerű degradáció, ami egy társadalmilag frusztrált önbizalomhiányos vagy épp féltékeny egyén feszültséglevezetése rajtad. Ha nagyon megbántódunk egy ésszerű normális kiritkán, akkor valószínűleg tudjuk, hogy az illetőnek igaza van, vagy van ráció abban, amit mond. Csak épp túl nagy az egonk. A rinyálás engem nem csak ezen a területen, hanem mindenhol zavar. Egy ember igenis álljon ki saját maga mellett, de mindezt úgy, hogy látja a saját hibáit, és tisztában a természet törvényszerűségével. Azzal, hogy senki és semmi sem tökéletes, és soha nem is lesz az. Fejlődni mindig kell. Ha sok negatív kritikát kap az ember, akkor érdemes még inkább újraértékelnie a dolgait. Én személy szerint azt teszem, amit az előbb kifejtettem. Mindenképp elgondolkodom a dolgon, viszont kellő érzelmi fegyelemmel és távolságról szemlélem. Ha tényleg látom a kiritka rációját, és értelmesen ki van fejtve, akkor még meg is köszönöm fejben az illetőnek. A kritikusokat utálják a legtöbben, holott ők azok, akik mindig elindítják a legnagyobb változásokat."

"Természetesen rosszul esne, ha valaki leszólná a posztjaimat, vagy a blogomat. Ha a kommentek inkább csak simán sértők lennének, nem pedig építő kritika (hogy mit csinálhatnál jobba, mit látnál szívesebben…), akkor szerintem nem törődnék vele túl sokat, szimplán csak törölném. Elvégre az ember a blogján arról ír, amiről ő akar, amit ő érdekesnek tart. A saját gondolatait. És akinek ez nem tetszik, az ne olvassa. Ha egy blogger folyton arról rinyálna, hogy csesztetik, az csak szerintem elüldözné az olvasóit. Legalábbis engem biztosan. :D Lesz*rni a negatív kritikát, sokkal jobb a pozitívakkal foglalkozni. :D És legalább nem lesz az ember kiidegelve sem. :D"

"Elég érzékeny vagyok, úgyhogy biztosan nagyon rosszul érintene, ugyanakkor igyekeznék udvariasan válaszolni neki. Persze, ha vállalhatatlanul durván megfogalmazott kommentet kapnék, valószínűleg gondolkodás nélkül törölném. Van az a kategória is, amin már inkább röhögök, mint megbántódom, de azt se hagynám szó nélkül. Az is számít, hogy érezhető-e, hogy konkrétan velem van baja az illetőnek, vagy csak bele akart kötni bárkibe. Az építő kritikát természetesen megértem és elfogadom."