2017. november 5.

# Böszörményi Gyula # Értékelés

Böszörményi Gyula: Bitó és Borostyán (Ambrózy báró esetei 3,5)



"A hölgyé a terep!"

"1900. december 10., este. A Keleti indóházból útra kel az 502-es Budapest–Predeal–Bukarest vonalon közlekedő éjszakai járat, hálókocsijában a híres magánzó detektív, Ambrózy báró tanítványával, Hangay Mili kisasszonnyal, akit szigorú mestere épp száműzetésre ítélt a székesfővárosból. A fényűző, első osztályú kocsikban csupa előkelő, jómódú, kiváló modorú hölgy és úr utazik, akik legrémesebb álmaikban sem gondolnák, hogy mire megérkeznek, az egész Monarchiában csak úgy emlegetik majd az 502-es járatot, mint „a fagyos éjszakában száguldó véres szerelvényt”. 

Az új Ambrózy-történet az Ármány és kézfogó című regény idejében játszódik, és Hangay Mili kisasszony első önállóan felderített bűnügyét meséli el."


2.099.-
  196 oldal
Magyar kiadás éve: 2017.
A könyv magyar változatáért a Könyvmolyképző felel. 
 

Csavar: ✓
Érzékiség: ✘
Cliffhanger: 
Morális kérdések: ✓
Váltott szemszög: ✘ 
  Olvasható-e önállóan: ✘ 

 Címkék: ifjúsági, kiegészítő kötet, krimi, romantikus, 20. század, Budapest, gyilkosság, Osztrák - Magyar Monarchia

Kíváncsi vagy? Olvass bele itt!
Megfogott, szívesen látnád a polcodon? Rendeld meg itt

Cover love, or Cover hate? 

Egyértelműen cover love, attól függetlenül, hogy a hölgy arca alig látszik, és a sorozatból ez az a borító, amit az utolsó helyre tennék sorba állításkor. Ti is tudjátok jól, melyik borítót tartom a leggyönyörűbbnek. Még nem jelent meg, de az előrendelést már leadtam: sírva fakadnék, ha nem lenne majd ott a polcon. A Bitó és Borostyán borítója épp annyira titokzatos, mint a fülszöveg: nem sok mindent árul el azon kívül, hogy Milinek ezúttal egyedül kell egy bűnügyet felderítenie. Kíváncsi voltam, hogy boldogul Richárd nélkül - az eddigiek alapján szerintem "tökösebb" volt, mint Agatha Christie bármelyik nyomozója. Bár ez csak kiegészítő könyv, mégsem szabad alábecsülni, mert ez is bőven szolgál meglepetésekkel. Ezt csak annak mondom, aki még mindig hezitál, hogy elolvassa-e, avagy sem. Engem kirángatott a hetek óta tartó olvasási és blogolási válságból, és ha másért nem, már csak emiatt is másképp tekintek erre a könyvre.

"Hogy az az Ámor kávéházban felejtett pincs kalap karimáján ücsörgő, konflisló prüszkölte, főhercegi kék véren hízott, Bogi bundájából pattant bolha patkolatlan bal hátsó lába rúgná meg..."

Azt hiszem, a fenti idézet mindent elmond a véleményemről röviden, és tömören. De lássuk a dolgokat kicsit kibontva. Kapcsolatomat a sorozattal jól ismeritek, így tudjátok, hogy kezdetben nem érdeklődtem túlzottan a sorozat iránt. Ha anno nem hívják fel a Leányrablás Budapesten-re a figyelmemet, akkor most nem ülnék itt, és nem írnám a 3. és 4. könyv közötti "apró" rész értékelését. Amikor kezemben hazafelé kocogtam az első résszel, még én sem tudtam, mit csináltam már megint, az őrültségen kívül. A romantika - krimi - történelem hármasból egyedül az elsővel állok mindennapi kapcsolatban, a többi meg nem kifejezetten az én műfajom. Persze pl. a Tengerbe Veszett Könnyek óta erősen megkérdőjelezem, hogy normális vagyok-e, amiért eddig nem olvastam történelmi vagy más, tőlem távolabb álló műfajokat, de erről majd máskor. 


Félreértés ne essék, Agatha Christie-t például szeretem, de őt is inkább a filmek miatt kezdtem olvasni, és még így is csak nagy ritkán kerül a kezembe. Az, hogy 400 oldalon keresztül nyomozok és találgatok valaki után, akinek a kilétére jó esetben is csak a legutolsó oldalon derül fény, nem nekem való. És hogy mit szeretek? A karakterek találkoznak, adódik egy csomó gond, amik aztán a Jótündér keresztanyának köszönhetően megoldódnak, boldogan élnek, és jónapot. (Sajnos még mindig kislány vagyok, nem nőttem fel.) Ezek miatt féltem nagyon, hogy mit fog nekem adni az első rész. Aztán hazamentem, kinyitottam. És ott, az első sornál végem volt. Egyszerűen le sem tudtam tenni az utolsó oldalig. Most pedig itt ülök, egy alig könyv értékelése fölött gondolkozva. 196 oldal, ami kisregénynek sok, nagyregénynek meg paszuly. Majdnem írtam Gyula bátyónak, hogy 196 oldalba mégis hogy lehet belevarázsolni 702 oldalnak a folytatását, merthogy pl. amerikai íróknál kis túlzással 196 oldal a bevezető. És hogy ennek sikerült-e az előző, vagy a korábbiak nyomába érni? A válasz ott van a kezdésben. 

 – Dejszen ez az a kisasszony, aki múlt vasárnap estve valami költőnővel járt itt – mutatott rám a cselédlányok egyike. – Aztán meg úgy eltűnt, mint polgárjány szemérmessége, ha huszárezred jő a városba.

Ha pusztán csak azt vennénk alapul, hogy ez kiegészítő kötet, akkor nem sok újdonságot várhatnánk el tőle. Egy kis adalék az előzőekhez biztosan csurranna - cseppenne, azonban ezek a kötetek csak a köztes idő áthidalására szolgálnak: az olvasó legalább addig sem kap idegbajt, míg megjelenik a következő rész. Ám ez nem az a sorozat. A Beretva és Tőr, illetve a Bitó és Borostyán első soraiból azonnal látszik, hogy Gyula bátyó nem a fentiekért készítette, unatkozott, vagy mert "fiatal voltam, és kellett a pénz." Magamat alapul véve pedig patthelyzet, ugyanis ha elolvasom, azért kapok idegbajt, mert hogy hol a következő rész, ha meg nem olvasom el, azért kap el a sírhatnék. A Bitó és Borostyán az előbbi kategória.

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, fogalmam sem volt, hogy mi olyat tud Gyula bátyó felmutatni, amit még nem láttunk, vagy ne ismernénk. Hiszen túl vagyunk 3 nagy,- ill. 1 másik kiegészítő köteten, és ennyi könyv után szükségszerűen elkezd lefelé ívelni a színvonal, vagy a korábbiak ismétlésével telnek el az oldalak. Most pedig itt ülök, és vigyorgok, mint valami bambatök. Mert semmi másra nem vagyok képes.

Semmiképpen nem szerettem volna ódákat zengeni, mert az én dolgom a "Sine Ira et studio", azaz a pártatlanság. Elvileg. Ám el sem tudjátok képzelni, sokszor mennyire nehéz helyzetbe kerülök. Ha láttatok volna olvasás közben, nem hittétek volna el. És mert nálam az érzelmek az elsők - amiket megkaptam, sőt, annál sokkal  többet - tudom, hogy el fogok hajlani pozitív irányba. Ennyi érzelmet belesűríteni 196 oldalba kész emberkínzás, és megkockáztatom, hogy Gyula bátyó előző életében inkvizítor volt. Ám ahogy az érzelmek több aspektusból tevődnek össze, úgy én sem csak egy dolog miatt fogok erre a könyvre csillagos ötöst adni. 

   
Oldalakat tudnék arról mesélni arról, hogy milyen különleges a sorozat és a stílus, de ezt már tudjátok ti is. Valószínűleg a jegyzetek nélkül elvesztem volna, de amikor beleolvastam, akkor elkapott a nevetés. Nem hiszem, hogy akad még író, aki ezt írja a lábjegyzetbe: "Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, kifejezetten szemenszedett hazugság." És ez volt csak a lábjegyzet. A nyelvezetről meg nagyon röviden nyilatkozom, mert megint elkap a nevetés, és nem tudom abbahagyni. Az első oldal közepén volt egy olyan mondat, hogy "(...) jobbnak látták védett helyre vinni négylábú munkatársaikat." Itt már erősen tartottam magam, nehogy felébresszem a szüleimet a nevetésemmel. Aztán ott volt az a rész, amikor Gyula bátyó a magyarokat semmire való nációként írta le a saját, humoros stílusában, tehát görbe tükröt tart elénk, és saját maga elé. Mondanom sem kell, hogy ez a másik pont, amit borzasztóan élveztem. És akkor még nem beszéltem a félreolvasottakról, és saját magamon való röhögésről. Egyik oldalon azt mondta valaki, hogy "semmi baj, addigra átöltözik." Nekem így sikerült értelmezni: "Semmi baj drága, addigra átöltözik..."

– Az bajos lesz – sóhajtottam –, mivel az én igazolványom egy 189 centiméter magas, hullámos hajú, szakálltalan, ám hercig bajuszt viselő, gesztenyebarna szemű férfiú, kinek különös ismertetőjegye, hogy hölgytársaságban sokszor göcsörtös, durva tölgyfa bunkóvá változik.

3 könyv és egy kiegészítő kötet után törvényszerű, hogy az olvasó elkezd kötődni a karakterekhez, azonosul velük, párhuzamokat von. Mili és a Báró borzasztóan a szívemhez nőttek, és fogalmam sincs, mit fogok magammal kezdeni, ha az utolsó könyv utolsó oldalát befejezem. Valószínűleg sírva fakadok. A könyv az első fejezet kivételével ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt: az első pár oldal a bűnügyi szálat indítja el, a második pedig visszatér Milihez és a Báróhoz: az előző rész végén a lányt hazaküldték Erdélybe, ő pedig szépen meglépett, mert képtelen volt megülni a fenekén. Higgyétek el, még ez a 196 oldal is bőven fog meglepetést okozni.  

   
Természetesen most is vannak mellékszereplők, akiket a rövidség miatt nem igazán lehetett jobban megismerni, mégis mindegyikőjük hozzáad valamit a nagy egészhez. Meg persze így már annyi lesz a karakter, hogy akkor sem lehet könnyen kideríteni a kiderítenivalót, ha végig csak ezt tartjuk szem előtt. Jóformán tűt keresünk a szénakazalban. Komolyan mondom, ez a sorozat jobb, mint bármelyik AC regény. Körülbelül a könyv feléig az első fejezet kivételével elő sem kerül a bűnügyi szál, ám amikor mégis előkerül, onnantól kezdve felpörögnek az események, minden karaktert, és az olvasót is sodorja magával. Nem nagyon olvasok a krimi műfajban, ezért nem is sejtem, milyennek kell lennie egy piszok jó kriminek - de megérzéseim szerint ez az. 

– Mágátska lenni van nádjon, jáj... Hogy is mágyárul? Nádjon eszelős! – toppant elém kedves mosollyal a horvát cukorkaügynök, kezében csinos kis dobozkával. – Édes bonbon áz édes hölgynek, tessen páráncsol!

Emlékeztek még, mit mondtam a kötődésről? Ezzel együtt az olvasó a történetbe képzel dolgokat (szigorúan csak magamat alapul véve) amik nincsenek ott, vagy az író nem akarja őket láttatni. Persze, a báró látszólag faragatlan tuskó, Mili meg nem az a fajta nőszemély, aki foglalkozik is ezzel a tuskóval, pusztán a nővérét akarja 3 rész óta megtalálni. De én akkor is látom, amit látok. Mili és a Báró annyira egymáshoz valók, és ez annyira át is süt a lapokon, hogy már én vagyok zavarban. Egyszerűen lenyűgözőek. Hogy is szokták mondani? Minden kirakódarabnak megvan a hozzá illő párja. Kedvenceim azok a jelenetek, amikor éppen csak csurran - cseppen valami a kettejük közötti lángból. (Lehet ezt itt így nevezni?) Gyula bátyó nagyon jól elhelyezte ezeket az apró jeleket, és itt a végeredmény: én, a blogger, teljesen becsavarodva. Ráadásul függővéges, úgyhogy az utolsó részig rághatom a körmömet.

Nem ehhez a bekezdéshez tartozik, de van még valami, ami miatt külön becsben tartom ezt a részt. Mégpedig az útvonal miatt, amerre a vonat haladt: Budapest-Újszász-Szolnok- Karcag-Püspökladány-Berettyóújfalu, és innen már csak 70 km Nagyvárad. Tehát az az útvonal, amerre rendszeresen jártam, és Püspökladánynál lakom. Szóval kezdtem magam úgy érezni, mint ezen a gifen a pasas. 


 – Annál is inkább (...) –, mivel a kabinomban csupán egyetlen ágy van, és így Székelykocsárdig igencsak illetlen közelségben volnánk kénytelenek együtt utazni. – Maga javíthatatlan, Mili – mosolyodott el a báró, és mintha némi szomorúság csillant volna a szemében.

A könyv elég nagy hányadában szó esik a vasútról, a korai MÁV-ról, amikor még nem volt ellenség a négy évszak és az utasok. Ezek az érdekességek borzasztóan tetszettek, és ráadásul minden fejezet elején azt is tudni lehet, éppen hány óra van, és a vonat éppen hol jár. Kicsit hasonlított a Gyilkosság az Orient Expresszen c. filmre, ám annál mégis fényévekkel jobban sikerült. El sem tudom képzelni, mennyi idő, illetve munka ezeket az adatokat összeszedni, és összerendezetten egy könyvbe foglalni, miközben nekem nemrég még 7 napig (!) tartott egyetlen értékelés megírása. És adaléknak még egy fontos dolog: tudok egy s mást, magamat műveltnek tartom, ezért szúrt szemet, amikor az egyik karakter egy híres költőről azt hitte, amit. Mindeközben pedig természetesen annyira nevettem, amire az elmúlt hónapokban nem igen volt példa. Amikor pedig rájöttem, miért is volt ez annyira gyanús, rendesen vertem a fejemet az asztalba. Ne haragudjatok, de muszáj megemlítenem még azt, hogy egy karakter fölött mennyire el tud az olvasó siklani. Nem hiszitek el, de amikor kiderült az, ami, leesett az állam, és ha addig nem, akkor ott holtbiztos, hogy a földön gurultam a röhögéstől. Felháborítóan, piszokul jó, és remekül megírt. Ötletem sincs, honnan jönnek Gyula bátyónak azok a sugallatok, amik hatására ilyen csavart tud összehozni, de én akkor is csak bátorítom, ha az ördögtől kapja a tippeket. That's all, folks. 
 
– Nahát, kedvesem, maga ismeri az eminenciás urat? – kérdezte csodálkozva Pichler asszony, két kövérkés kezével szemérmesen összemarkolva keblei fölött a selyemhabos hálóköntöst. – Miféle eminenciást? – ripakodtam rá szegényre. – Hát Galajda Virgil püspök urat, aki az előbb éppeg ott szaladt elfelé, kezében egy büdös nagy mordállyal. (...) Köztünk szólva mindig is tudtam, hogy ezek az ortodox egyházfiak csuda fura szerzetek..."

Amit már számtalanszor mondtam, az itt is érvényes. Nálam elsődlegesek az érzelmek, és ezt keresem egy könyvben is. Érzelemtől függetlenül, hogy éppen végignevetem-e, vagy egy százas csomag zsepit sírok tele, akkor tudom, hogy elragadott magával a könyv. Ezt nem lehet magyarázni, ezt érezni kell. Erre biztatlak titeket is: keressétek és becsüljétek meg azokat a könyveket, amik olyan élményt adnak nektek, mint amit most én kaptam összesen 196 oldalon. Biztosan ismeritek a Mézga család c. rajzfilmsorozatot, abban volt egy ahhoz hasonló megnyilvánulás, amivel a helyzetet ki lehet fejezni: "Nono, kolléga úr, maga igazi magyar betyár..."- Böszörményi Gyula az. És nagyon büszke lehet rá. Mi is azok vagyunk. 

Értékelésem

2 megjegyzés:

  1. Szia! Nagyon jó volt látni, ahogy elolvastam az összes Ambrózy bárós értékelésed, hogyan varázsol el téged is ez a sorozat. Az első, a Leányrablás, úgy fél oldalt tesz ki. Ennél az utolsónál azt éreztem, hogy igazán abba sem hagynád, ha tehetnéd. :D Megértelek, én is elvarázsolódtam. Egy igazi olvasási élmény, mert végig aktív szereplő marad a saját fantáziánk. A mostanában olvasott könyvek többsége szinte semmit nem bíz a képzeletre, konyhakész. Ennek is meg van a jó oldala, nyilván, de nem késztet arra, hogy mikor kiolvasom, még órákat töltsek századfordulós fotók keresésével a helyszínekről, a divatról, az épületekről, hogy el tudjam képzelni, bele tudjam képzelni a könyv szereplőit. Minden egyes lapon érezni a hatalmas munkát és Böszörményi Gyula zsenialitását. Nagyon jó olvasni az értékeléseidet, tetszik a stílusod. Minden jót kívánok neked!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szép napot! Nagyon szépen köszönöm a sok elismerő szót, igyekszem. (:

      Ami biztos, hogy nagyon várom az utolsó könyvet, egyrészt, mert hihetetlenül szép a borítója, másrészt pedig kíváncsi vagyok, mi lesz a báróval és Milivel. Hát igen, amikor az első könyvről írtam "véleményt", akkor még nem voltam benne annyira a blogolásban. (: És igazad van abban is, hogy abba sem hagynám. Nem tudom, mi lesz velem, ha vége az utolsó könyvnek, a szívemhez még nem nőtt ennyire sorozat. :(


      Remélem, rendszeres olvasóm maradsz, még egyszer nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, igyekszem meghálálni. <3

      Törlés