2017. december 24.

# 2017 # Ambrózy Báró

S boldogan éltek, amíg meg nem...? - Böszörményi Gyula: Nász és Téboly (Ambrózy Báró esetei IV.)



"1894 kora tavaszán a fiatal Ambrózy Richárd báró elveszítette bal karját, és vele lelkének azon részét is, mely gyöngéd érzelmekre tette képessé. Ama borzalmas éjszaka hét esztendővel később még mindig sötét árnyat vet az Osztrák-Magyar Monarchia legismertebb magánzó detektívjének életére, és ha ez még nem volna elég, a múlt kísértetei ismét felbukkannak. 1901-ben Ambrózy báró nősülni készül, ám az oltárhoz vezető utat hátborzongató gyilkosságok sora szegélyezi. Vajon képes lesz-e Mili kisasszony, a detektív hű társa és tanítványa egyszerre megküzdeni a régmúlt és a jelen szörnyetegeivel? Nem kétséges, hogy igen, hisz rafinériája és makacssága végtelen – ám az már közel sem tudható ily biztosan, hogy közben ő maga mit veszít el."

"A békebeli bűn- és szívügyek végső titkai, melyek a Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok és az Ármány és kézfogó című regényekben nem fedték fel magukat, a sorozat eme záró kötetében végre kilépnek a fényre."

3.699.-
493 oldal
Író: Böszörményi Gyula
Magyar kiadás éve: 2017.
A könyv magyar kiadásáért a Könyvmolyképző felel.


Csavar: ✓
Érzékiség:
 
Cliffhanger: ✘
Morális kérdések: ✓
Váltott szemszög: ✘
Olvasható-e önállóan: ✘
Nézőpont: E/1.


Molyos százalékarány: 99%
Címkék: ifjúsági, kortárs, krimi, magyar, női sors, Osztrák - Magyar Monarchia, regény
Sikerült téged megfognom, szívesen látnád a polcodon? Rendeld meg itt! Beleolvasnál? Nosza, tedd meg!

Music is our life - zene a könyvhöz 
Brahms: V. Magyar Tánc
Liszt Ferenc: Magyar Rapszódia No. 2.

Képek forrása: Fortepan & saját szerkesztés

Cover love, or cover hate?

Most megkísérlem leírni nektek a leírhatatlant. Először is, ismételten, és persze teljesen véletlenül éppeg a KMK oldalán jártam, amikor megkérdezték az olvasókat arról, hogy melyik borítót szeretnék az UTOLSÓ Ambrózy könyvön látni. Nekem sem kellett több, fogtam a kobakomat, és vélemények hosszú tárházával árasztottam el a közösségi oldalt. Szerencsére a többség is hozzám hasonló véleményen volt, hiszen a tervek között akadt sok féle - fajta koncepció, de egyik sem tetszett a publikumnak annyira, mint a végleges. Ráadásul a címnek is volt másik változata, amit szintén nem szerettem, mert snassz, semmitmondó, röhejes, közhelyes, és egyszerűen nem illett a többi közé. Így maradt a sorozathoz is méltó cím. Sokat gondolkodtam, hogy Gyula bátyót melyik koncepció foghatta meg, és reméltem, neki is legalább annyira tetszik a végleges, mint nekünk. Ha nekem ilyen borítóval jelenne meg könyvem, állandóan csak mutogatnám a villanyszerelőnek, a konyhásnéninek, a mikulásnak, a kisjézusnak, mindenkinek.

De lássuk, mi történt volna akkor, ha másféle borítóval, vagy címmel kerül boltokba a Nász és Téboly. Ad egy: akkor is elolvasom a könyvet. Ha maga az ördög fizet, sem hagyom ki, ezt megmondtam előre. Ráadásul ez az utolsó Ambrózy könyv, nem lett volna képem ott hagyni, még a borító ellenére sem. Bár ha másik borítót és címet kap, akkor valószínűleg jobban átgondolom, mérlegelek, szorzok, osztok, csóközön. Ha pedig ott hagyom a boltban, akkor megvárom, míg a webáruházakban szabad utat kapok az ebook változat felé, vagy cserélni tudok. Ad kettő: ha nem számolom vissza a napokat, és nem megyek az áruházba, amikor az emberek egymást tapossák, mert mindenkinek akkor jut eszébe, hogy "elfelejtettem a halat, szépasszony, öreg vagyok, engedjen előre, stb., akkor nem jövök haza a Grincséhez hasonló fejjel. Legalább valami kárpótolt azért, hogy a plázába karácsony előtt mentem be. Egyébként nem is tudom, hány évemet kísérte végig a sorozat, és kicsit úgy éreztem magam, mint anno a Luxen utolsó részénél.


Egyszóval volt itt visszaszámlálás, óriási sikítozás - amikor kihirdették a végső tervet - kiruccanás a plázába a legnagyobb tömegben, és feszült várakozás, amikor megnéztem a borítót. Apropó, borító. Mondtam, hogy szebbet nem láttam, amióta élek? Mondtam. Lenyűgöző, és minden perccel csak jobban szereti az olvasó. Tökéletes a színösszeállítás, a fekete háttér előtt csodálatosan mutat a világos rózsaszín, no meg persze ezek a belerakott kis törések is csak szépítik a hangulatát. És egyébként tudjátok, miért estem bele fülig a borítóba? Mert bár a háttérben a fiatalúr teljes arcát nem látni, ahhoz elég furmányosak vagyunk, hogy kitaláljuk, ez bizony ő. Szívesen vállalkoztam volna rá, hogy megtörjem a páncélját, de bizony már megelőzött egy másik leányzó. Nem beszélhetek tovább az elrejtett üzenetekről, hiszen a máglyát szeretném elkerülni. Mégis, úgy lettek az üzenetek elhelyezve, hogy az olvasó elképzeljen magának egy forgatókönyvet, de véletlen se az történik, amit felvázolt. Mert ez az utolsó rész. És az utolsó rész legyen eget rengető. Az lett? Az. Nem véletlenül állt napokig 100%-on az értékelése, és még most is 99%...



Régen éreztem magam úgy, mint most, és nehezen emésztem meg, hogy nincs tovább. Őszintén szólva nem nagyon vártam ezt a pillanatot, de sajnos minden jónak vége szakad egyszer. Amennyire eleinte nem szerettem a Leányrablás Budapesten-t, úgy most itt állok az utolsó rész fölött, és kis híján mindjárt sírok. Bizony - bizony, nem szerettem az első részt, mert úgy éreztem, ez nem nekem való. Előtte azt sem tudtam, milyen a krimi és a romantikus együtt. De hogy én legyek Miss Marple, és nyomozzak 400 oldalon keresztül egy olyan valaki után, akire jó esetben is csak az utolsó oldal legutolsó mondatában derül fény, na, azt semmi esetre sem. Szeretem a nyáladzós cselekményt, a szívem romantikus, és ebbe bizony nehezen fért volna bele a nyomozósdi. Figyelni pedig erre a sorozatra, végképp nem. Akkor kezdett érdekelni, amikor már jócskán molyoltam, és nyomásra csak elkezd figyelemfelkeltővé válni az a könyv vagy sorozat. Nem emlékszem, hogy szereztem az első részt, arra azonban igen, mikor szerettem bele a sorozatba: az első rész ötödik (!) lapján. Ilyen az előfeltevés. Bélyeget süt valamire az ember, anélkül, hogy azt ismerné.

Onnantól kezdve aztán nem volt megállás. Akkor mentem egyetemre, és mivel mindig is humán beállítottságú voltam, kapóra jött a Magyar Művelődéstörténet, illetve a Szociológia. Fogalmatok sincs, hányszor írtam 5-6 oldalt a vizsgákon úgy, hogy fikarcnyit sem kellett tanulnom. Nem volt rá szükségem, mert ezeket a témákat bújtam állandóan, olyan voltam, mint valami szivacs. A Századfordulós életből, Budapestről, és a polgári életből az enyém lett toronymagasan a legjobb zh, az oktatóim le voltak nyűgözve. Kezdhettek találgatni, vajon miért. Mert mellettem volt a sorozat, amiben a stílustól a kor jellemzésén át az újságcikkekig minden, tényleg minden ott volt. De még ha csak ennyi lett volna. Eleinte a karakterek se tudtak a közelembe férkőzni, hiszen adott volt egy elrabolt leányzó, akiről semmit nem tudtam ezen kívül - az lett volna a dolgom, hogy nyomozzak, na persze. Mégis magával sodort, és akaratomon kívül elkezdtem izgulni, hogy mi történhetett. Aztán jött a hugica, szépen sorban a többiek, és a báró. Sokáig nem mertem beismerni, de tetszett a karizmája, a "mindent a nyomozásért" habitusa, és ebben egyetlen fehércseléd sem akadályozta meg. De hogy miért sótlan, felfuvalkodott alak, aki nem látja azt, ami majd kiveri a szeme világát, csak az IV. rész végén tudjuk meg. Óriásit üt, és aki olvassa, az az állát fogja majd szedegetni a padlóról, ez biztos. 


Nehéz spoiler nélkül írni, de tényleg nem jó az élményt elrontani, szóval általánosságban beszélek. Ha a sorozatban van olyan személy, akit kiemelkedőnek tartok a Báró mellett, akkor az Márika. Tudom, hogy mellékszereplő. De amikor ő következett, akkor tudtam, hogy szüleimet nem fogom hagyni aludni a nevetésemmel. Gondolatban számtalanszor kilincseltem Gyula bátyónál spin-offért, azaz hogy legyen szíves Márikának is szánni legalább paszulynyi részt, mert én ennyire még nem szórakoztam jól. Szerencsére ez a Nász és Tébolyban sem változott meg. Szóval ezúton is üzenem, ha a továbbiakban úgy dönt, Gyula bátyó, hogy valamit hozzácsap az eddigiekhez, számítok önre. Vagy esetleg a Báró szemszögét is megírhatná, annak sem örülnénk kevésbé. Főleg azután, hogy kiderült, ami kiderült ott a kocsis - visszaemlékezős résznél a vége felé. Tudja, miről beszélek.

Ez a rész lenyűgöző, mégis szívet szorító egy időben, hiszen elérkezett a végjáték, amikor mindenre fény derül. Az olvasó megismeri a Báró titkait, hogy találkoznak-e újra a testvérek, avagy sem, és mi lesz Márikával, meg a többiekkel. Persze felbukkannak ismerősök és ismeretlenek a múltból, akik nem azok, mint akiknek elsőre mutatják magukat, de a nyomozást az olvasóra hagyom. Meglepő? Naná. Kiszámítható? Naná, hogy nem. Megdöbbentő? Úgy ültem a fotelban, mint akibe áramot vezettek. Ollan csavarokat épített a cselekménybe Gyula bátyó, hogy a szemem táska méretűre nyílt, és csak üvölteni tudtam. Egyébként pedig borzasztó furcsa élmény volt megismerni a Báró egy egészen más oldalát, de aztán hamar hozzászoktam. Mégis azt mondom, ha nem lett volna 4 könyvön, és 2 kieg. köteten keresztül goromba, mufurc fickó, nem szerettem volna ennyire. Mindenesetre remek húzás volt ezt tenni. A kedvenc jelenetemet - talán az egész sorozatból - pedig egy élményen keresztül mutatom be nektek. Néptáncos voltam sokáig, és még 8 év után is tisztán látom magam előtt, amikor a fiúk a bocskorukat verték a szüreti bálon, táncoltak, énekeltek a lányoknak, azaz nekünk. Úgy, mint ezen a videón is. Eszméletlen élmény volt ezt felidézni, és ezért soha nem leszek elég hálás Gyula bátyónak. Meg hát az a csodálatos magyar nóta amire Joszó bá' rákezdett a zenekarral, az a drága ember meg folytatta. Ezeken nőttem fel, a mamámnál a kis rádióból ezek szóltak. Az sem tudom, hirtelen mit írjak, mit mondjak, mert megint elérzékenyültem


Higgyétek el nekem, ritka az a sorozat, ami négy részen és két kiegészítő köteten keresztül ugyanazt a szintet tudja tartani, és nem kis zsenialitásra vall összesen 2366 (!!) oldalt élettel, izgalommal, feszültséggel megtölteni úgy, hogy nincs benne betű, ami nem az olvasókért készült, vagy arról tanúskodna, hogy elfáradt a kiötlője. Akármelyik részt olvasom, abból a zsenialitás, az olvasók szeretete, az írás iránti elkötelezettség és persze a bátorság érződik. Gyula bátyó megtehette volna, hogy egyben lezárja a cselekményt, és azzal az egy könyvvel molyol tovább, hiszen az első részt bőven elkapkodták a megjelenés utáni hónapokban, sikere volt. Ő mégsem fújt visszavonulót, hanem éppen ellenkezőleg. Vállalta annak kockázatát, hogy talán utána nem jön össze, és vitte tovább. Ha nem így történik, szegényebbek lennénk sok élménnyel, én pedig nem dobálom meg képzeletben Gyula bátyót krumplival, mert míg szenvedtem, sírtam, ő nevettetni tudott. Lételemem a szenvedés, de akkor tényleg mélyen voltam. Ennek ellenére szívből nevettem, és ezt soha nem fogom elégszer megköszönni. És ha még nincs elegetek belőlem, a következőkben a lezárásról, és a stílusról beszélek röviden. 


"A mi fenséges és grandiózus anyanyelvünk a legnagyobb kincs, amivel rendelkezhetünk. Az emberiség legnemesebb, legfennköltebb gondolatai nyernek formát ezekben a tüneményesen sokszínű, mesésen gazdag, dallamosan csengő alakzatokban."

Úgy folytatódik az idézet, hogy "azért indulunk harcba, hogy ezeket a kincseket megszerezzük magunknak." Jobb helyen szerintem nem is lehetne elkezdeni. Mintha minden mondat vigyázzba vágta volna magát, amikor Gyula bátyó elkezdte őket fogalmazni. Csodálatos a magyar nyelv, és ez akkor tűnik ki igazán, amikor egy ízig - vérig Magyar írja a sorokat. Persze ne az beszéljen, aki maga is az irodalmat szereti a legjobban, és odáig van Kosztolányiért, meg a többiekért. Lehet, hogy csak elfogultság. Ezt már rátok bízom. Bár a könyv olvastatta magát, és repültek a lapok, mégis többször kellett megállnom szünetet tartani, amire a sorozat alatt nem volt példa. Kicsit megálltam elgondolkodni, és két dologra jöttem rá. Egyrészt összetett cselekményű, nehéz emészteni, és folyamatosan kell feldolgozni az olvasottakat. Különben kezdheted elölről. Másrészt nem hittem, hogy valaha azt fogom érezni - és itt ez a legröhejesebb, mert hasonlót még nem tapasztaltam - hogy nem akarom a végét. Sírtam? Ugyan kérem, én nem vagyok ilyen... 


"Hogy az az Ámor kávéházban felejtett pincs kalap karimáján ücsörgő, konflisló prüszkölte, főhercegi kék véren hízott, Bogi bundájából pattant bolha patkolatlan bal hátsó lába rúgná meg, most aztán nagy a baj! (...) Nagy bizony, mert két nappal ezelőtt befejeztem az Ambrózy-sorozat negyedik és egyben utolsó kötetét. (...) Lezárult egy korszak. A századfordulós nyomozásoknak vége. Minden kiderült. Meghaltak néhányan, mások meg élnek tovább boldogul, vagy bolondul, ahogy kell. A mese véget ért." - Nincs más hátra, mint előre, én is kimondom a végszót, amit egyébként már tudtok. Lezárult egy korszak, és borzasztóan sajnálom hogy itt a vége, de még ha nincs is tovább, akkor is örömmel fogok visszalapozni, emlékezni. Minden a helyére került, gyönyörűen, Gyula bátyóhoz méltóan lett lezárva (nem sok írót ismerek, aki két szót ír az epilógusba, de az ördögien gonosz, és többet mond minden szónál...) és persze minden nap azzal kelek, hogy ma hátha belejelentik valamelyik mellékszereplő könyvét. Vagy a Báró szemszögét. 

Végső értékelésem


Értékelő extra 
"Arisztokrácia a boldog békeidőkben"

Mivel a Nász és Tébolyban feltűnnek különböző arisztokrata családok, képviseltetik magukat, illetve az Ambrózy család is arisztokrata, ezért úgy döntöttem, hogy tanulmányaimat, és a kedvenc oldalamat is igénybe véve a békeidők arisztokratáiról hozok nektek pár sort. A képek is onnan, azaz a mindennapok története.hu-ról származnak. 

(...) A főnemesi családok jellemzően többlaki életet éltek. Az egyik helyszínt az újonnan emelt kastély biztosította, itt kevesebb formasággal járó életmódot folytattak, terjedelmes birtokaik jóvoltából pedig élvezték a természet közelségét. A vidéki rezidenciák közül sokat vadászkastélynak használtak, másokban a család értékeit őrizték. A kastélyokat díszes kerítés vagy magas kőfal választotta el a külvilágtól, és növényritkaságokkal beültetett hatalmas, pálmaházzal vagy narancsligettel is rendelkező kertje elszigetelte a falu „közönséges” látványától és zajaitól. A leggazdagabbaknak Budapesten, Bécsben, és a birtokaik közelében fekvő nagyobb városokban is volt lakásuk.

A modernizáció főként a kastélyok és paloták belső kényelmi kialakításában jelentkezett. Gáz-, olaj-, sőt villanyvilágítás egészítette ki a régi csillárokba és tartókba állított gyertyák fényét. A kastélyokat csatornázták, vízvezetékkel, fürdőszobával látták el, a régi kandallók és kályhák mellett lég- vagy központi fűtést létesítettek. A mindennapi élet egyes tevékenységei is külön helyiségeket kaptak. A családtagok mindegyikének külön háló vagy lakosztály járt, a ház urának saját dolgozószoba. A vendégeket hosszabb tartózkodáskor lakosztályban, vendégszobákban, külön szárnyban helyezték el. A családi együttléthez és a vendégek fogadásához ebédlők és szalonok álltak rendelkezésre. További ebédlők szolgáltak a gyermekek és nagyszámú – legalább tucatnyi, olykor félszáz fős – személyzet részére. A dohányzó adott helyet a férfiak oldottabb beszélgetéseinek is. A társasélet reprezentatív helyszíne a díszterem, néhol külön táncterem volt. 
Soponya_Zichy_kerékpár_1913.jpg
A Zichy grófok soponyai kastélyának parkja, 1913.

A díszteremben, szalonban, a bejárati csarnokban, a folyosókon régiségekkel, műalkotásokkal hangsúlyozták a család társadalmi státuszát. A kastély kialakítása, berendezésének pompája, a tárgyakban megjelenített múlt, a műkincsek és ritkaságok tömege jelezte a rangot, lenyűgözte, megilletődötté tette a látogatót. Az öltözködésben az igényesség kitűnő anyagokból, finom kelmékből készült, a legjobb cégeknél készíttetett, évszakhoz és tevékenységekhez igazodó, pazarló méretű ruhatár kialakítását eredményezte. A köznapi viseletben a kiegyezéstől kezdve uralkodott az európai polgári ruha, a reprezentációs, politikai jellegű alkalmakra viszont a főnemes elkészíttette a prémes, arany zsinóros, kócsagtollas díszmagyart, aminek árából földbirtokot, budapesti házat lehetett volna venni. És említenünk kell az ékszereket is, amelyek egyben fontos, válsághelyzetekben mozdítható tartalékot képeztek. 
 nemzeti-kaszinó_társalgó.jpg
A Nemzeti Kaszinó társalgója

A bőség, a választékosság és a szertartásosság az étkezésben, az értékes porcelán és ezüstkészlettel elfogyasztott hat–nyolcfogásos, étel- és italritkaságokkal készült vacsorákban is megnyilvánult. No és persze ott voltak a végtelenbe nyúló ebédek és vacsorák. A közönséges hétköznapi ebéd kiadós előétellel kezdődött, sajtos szuflé vagy rákmajonéz, majd hal következett, utána jött a főfogás, rendszerint marhasült, borjú vagy kacsa, három-négy különböző körettel és főzelékkel; a negyedik fogás külön zöldség volt, esetleg spárga; utána torta és fagylalt. (...) Utána már csak édes kukorica következett vajjal, sajt és száraz aprósütemény. Befejezésül pedig jégbe hűtött dinnye, s persze, minden olyan nyári gyümölcs, ami éppen érett. A „tea” nem teát jelentett, hanem különféle fagylaltokat, tejszínhabos kávét, öt-hatféle tortát, kalácsot, meleg teasüteményt, vajas kenyeret, dobostortát. Este nyolckor újabb több fogásos, levessel kezdődő, de a délinél valamivel szerényebb méretű étkezés következett.

Az arisztokrácia életéhez hozzátartozott a gyakori utazgatás. A tél és a báli szezon a városi palotákhoz, a nyár a vidéki rezidenciához, az ősz a vadászkastélyhoz kapcsolódott. A többlakiság változatos, válogatottan szép környezet élvezetét biztosította, egyben folyamatos költözködésre késztette őket. Kizárólag ők engedhették meg maguknak az Európán kívüli utazást is.  A főurak nemcsak otthon zárkóztak el, de a nyilvános terekben is. A színházi, illetve operaelőadást külön folyosóról és lépcsőházból megközelíthető páholyból hallgatták. Az elzárkózás, a kiválóság öntudatának légköre miatt nem volt ritka a személyiség gőgös torzulása.  A felsőbb körökben mindig volt egy – általában idősebb – arisztokrata hölgy, akinek a szava mérvadó volt abban a tekintetben, hogy a „társaság” kit fogadhat be.
Báljait a főnemesség az előkelő Stefánia úti Park Klubban vagy saját palotái termeiben tartotta. Ezeket az alkalmakat azonban az előkelők csak megtisztelték jelenlétükkel, a protokolláris első szakaszt követően távoztak.

 Erdődy villa.jpg
Erdődy István gróf villája az Andrássy úton

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése