2018. január 27.

# 2018 # Colleen Hoover

"Tudod, ez talán a sors keze."- Colleen Hoover: Confess


 
"Mi ​mindent érdemes kockára tenni a szerelemért?

Auburn Reed huszonegy éves korára már mindent elveszített, ami valaha fontos volt neki. A lány azért küzd, hogy újra felépítse romba dőlt életét, így csakis kitűzött céljaira összpontosít, és nem engedheti meg magának a hibákat. De amikor munkát keresve belép egy dallasi műterembe, váratlanul éri az erős vonzalom, ami elfogja az ott dolgozó titokzatos művész, Owen Gentry iránt. Most az egyszer Auburn mer kockáztatni, és a szívére hallgat, ám hamarosan felfedezi, hogy Owen súlyos titkot rejteget. Múltjának árnya tönkretehet mindent, ami fontos Auburn számára, és a lány egyedül úgy teheti sínre az életét, ha kizárja belőle a fiút. Ahhoz, hogy megmentse a kapcsolatukat, Owennek nincs más dolga, csak vallomást tenni. Ám ebben az esetben a vallomás sokkal ártalmasabb lehet, mint maga a bűn.

A csodálatos és kivételes stílusú Colleen Hoover egy újabb mélyen megható történetet mesél arról, hogy az igaz szerelem és a család olyan köteléket jelent, amit semmi sem szakíthat el."

 

2.519.-
344 oldal
Eredeti cím: Confess
Magyar kiadás éve: 2017.
Fordította: Komáromy Zsófia
A könyv magyar kiadásáért a Könyvmolyképző felel.

Csavar: ✓
Érzékiség: ✘
Cliffhanger: ✘
 Sorozat része-e:
Morális kérdések: ✓
Váltott szemszög: ✓
Olvasható-e önállóan: ✓

Molyos arány: 89%
Goodreads arány: 4,2
Eredeti kiadó: Atria Books
Főszereplők: Auburn és Owen
Helyszínek: Portland és Dallas  
Eredeti megjelenés: 2015. március 10.

Címkék: 21. század, amerikai, felnőtt tartalom, kortárs, new adult, romantikus
Sikerült téged megfognom, szívesen látnád a polcodon? Rendeld meg itt! Beleolvasnál? Nosza, tedd meg!

Goodreads***Moly

Cover love, or cover hate? 

Nem tudom. Egy órája játszom azt, hogy 3 másodpercenként folyamatosan visszatörlöm azt az 5 sort, amit addig sikerült a kobakom legsötétebb bugyraiból előásni, szóval ha valaki úgy gondolja, könnyű dolgom volt, amíg ezt az értékelést írtam, annak üzenem: sounds good, doesn't work. Valami értelmes, érdekfeszítő dologgal kellene itt előállnom - hogy az olvasó mégse aludjon el, amíg nálam tölti az idejét - de egyszerűen nem megy. Képtelen vagyok rá. Láttam már egy s mást CoHo mamánál, és tudom, hogy ő az, akitől bármi kitelik - instant nevetést, vagy a másik végletről egy napig tartó zokogást okoz az olvasónak, köztes állapot pedig nincs - na de az, hogy egy borítóról ennyire megváltozzon valakinek a véleménye before and after, az azért tényleg elárul valamit. 

Amikor először jött velem szembe a Confess, szerelmes lettem az amerikai stílusba. Minimál, egyszerű, csodálatos, és többet mond minden változatnál. Lenyűgözött a színválasztás, az átmenetek, meg persze az elrejtett üzenetek, például a pacafoltok, vagy az arc a betűk mögött. Szóval jobbnak láttam még az elején megsúgni, melyik borítóhoz húz a szívem, de akadnak itt még érdekes momentumok. Amikor először jött velem szembe a Confess, annyi köze volt bármilyen tv-sorozathoz, mint amennyi van Indiana Jones-nak Bridget Joneshoz. Nem láttam még a könyvből készült sorozatot, és nem is töltök álmatlan éjszakákat, hogy megnézzem, hiszen megvannak a sajátjaim, minden mást tisztes távolból vizslatok meg. Eleinte érdekelt a sorozat képével díszített változat  - nem mondom, hogy a kedvencem volt, hiszen némi ellenszenvet éreztem a borítón levő karakterek iránt már akkor, amikor még csak a "kurtafarkú malac túr" hangzott el - egészen addig, míg el nem olvastam a könyvet. 

A borítón lévő hölggyel ugyanis még csak meg lehet valahogy barátkozni, de a pasival nem. Részemről nem. Kisebb baj az, hogy konkrétan olyan, mint Jamie Dornan, aki alapból nem a szívem csücske, de a főszereplőhöz, Owenhez sem tudom az arcot társítani, akárhogy is próbálom. Ráadásul a középső borítóhoz képest például évekkel megöregítették. Persze nem tehetnek minden borítóra egyforma modellt, mert kitörne a harmadik világháború. Szóval nem, nem vagyok kibékülve a sorozatból vett jelenet borítójával. De ha valami kémiát is éreznék rajta, akkor talán adnék esélyt neki. Szörnyű. Mint a próbababák egy kirakatban. Ja, és a hölgyön elfért volna fél tonna smink is, nem kell másfél. Viszont pluszpont jár a cím betűtípusáért. Most pedig visszatérek az eredeti borítóhoz. Talán jó pillanatban adok esélyt a sorozatnak is, ha rátalálok.
Azt el kell ismerni, hogy CoHo mama nem a kispályások közé tartozik, és nem most kezdte a bizniszt. Minden, amit kiad a kezéből, minőséget képvisel, és erre méltán büszke is lehet. Sajnos azonban most se éreztem, hogy megannyi könyve után "végre" elkezdett a színvonal lezuhanni - ennyi könnyel, mint amit nekem okozott, a vízproblémákat meg lehetne szüntetni a földön, a boldog percek emlékeivel pedig ellavírozhatnék hátralevő életemben - és nem azért jövök, hogy összedörzsölt tenyérrel beszálljak a maffiába, lehúzni ezt a könyvet. Pedig már úgy készültem...na de lássuk, mi történt valójában. Ti valószínűleg még nem találkoztatok olyan CoHo könyvvel, amiben nem a szerelmi szál elsődleges - érezhetően jelen van, ám csak egyfajta mellékként - addig én a Without Meritből jól ismerem. Ezek a könyvek rendkívül minőségiek, és aki nincs ahhoz szokva, hogy egy NA a szokásos, nyálas drámán kívül komplex, több alapból építkezik, és komoly mondanivalóval rendelkezik, csalódni fog. Utóbbi kategória a Confess is.  

Felesleges, és nem is szabad ezt a könyvet az írónő többi alkotásával összehasonlítani, hiszen mindegyik külön életet él, és persze olvasófüggő, hogy a langyosabb, lazább NA, vagy a komplex, több szálon futó NA felé hajlik-e. Személy szerint utóbbit választanám, azokat a romantikus sztorikat, amikből lehet tanulni, a nyilvánvaló érzelemlavinán kívül. Ha valaki mégis megpróbálná kategorizálni ezt a könyvet, adok tippet: én az előbb említett Without Meritnél kezdeném, mert az elsősorban nem a szerelmi szálra alapoz, mint a Hopeless, vagy az It Ends With Us, hanem a mondanivalóra, a morális kérdésekre. A Confess egy összetett érzelmi hullámvasút, és aki felül erre a járatra, készüljön fel, hogy nehezen lesz kiszállás. Sírva indul, és sírással ér véget. Én már csak tudom. Ahhoz képest, hogy összetett, komplex cselekményű könyvről van szó, könnyen lehet vele haladni, a szálakat nem nehéz követni. Bár a teljes igazságra csak a könyv végén derül fény, az a jó benne, hogy azt az olvasót is sokkolja, aki egyébként szereti a csavarokat, meglepetéseket.

A Confessben van valami, amit az érzelmeken és a humoron kívül a legnagyobb értéknek tartok egy könyvben. CoHo vérprofi, valószínűleg ezért se okoz gondot neki egy szituáció megírása. Ám azt is pontosan tudja, melyik szituáció milyen reakciót hoz ki az olvasóból. Kell egy olyan pasi, mint Owen, akinek minden második szava tömény humor - akkor is, ha egy héttel azelőtt hagyta ott a csaja, és ő is a saját démonaival küzd - mert a nők a humort szeretik. Én is, just for fun. Meg persze kell egy szerény, jóravaló, sérült hősnő, aki csak arra vár, hogy kiszabadítsák a vártoronyból. Ha valaki látta már a Mi Kell a Nőnek c. filmet Mel Gibsonnal, akkor tudja, hogy érdemes néha a fejekbe belenézni, és a siker bekopogtat az ajtón. Néha annyira CoHo-ra jellemzően klisés az egész, hogy fel tudnék üvölteni - csak egy jelenetet említek: a pasi néz az autóval kiguruló csaj után a parkolóban - és a tény, hogy képes voltam elhinni, hogy a sors, és nem CoHo kezére volt bízva, amikor a lány meglátta a táblát - ennél többre még sincs szüksége az olvasónak. 


A kérdéslistám szerint a következő pont, hogy van-e valami, ami segít az olvasónak többet tudni az íróról. Nos, szerintem senkinek sem kell bemutatnom CoHo-t, hiszen az elmúlt években ő lett az NA királynője, aki pedig nem ismeri, az kis túlzással nincs is. Meg persze lassan csak a háromkaréjú ősrákok nem fakadnak sírva, ha meglátják a nevét a borítón, és csak ők nem törnek ki heves érzelemnyilvánításban. Ha van írónő, akinek a munkássága előtt megemelem a kalapom, akkor az Colleen Hoover. Nem mindenki képes napokra bezárkózni egy hotelszobába, és a külvilágot kizárva írni. Mindent pontosan - a fejében az első betűnél már biztosan megvan a sztori - úgy ír le, az alapoktól kezdve a klisékig, mintha nem olvasná el utána azt világ összes NA rajongója, mintha csak önmagát szórakoztatná. Talán picit hasonlítunk is. És itt a végeredmény: lenyűgöző, zseniális, ugyanakkor a végletekig tökéletes. Kevés írónőnek fordul meg a fejében például - CoHo arról híres, hogy az összes könyvét különleges alapokra helyezi, tehát az első részlettől átgondol mindent - hogy az alapot névtelen, valós üzenetekre helyezze, amiket papírfecnikre írnak fel, bedobálják az ajtón, és kiteszik őket a kirakatba, hogy más is tanuljon belőlük. Vagy hogy kiderüljön - nem csak a te életed kerül néha vakvágányra. 

Olvastam már nem egyszer, hogy a cselekmény ára az, hogy a karaktereket feláldozzák, illetve fordítva: a karakterek leírása mellett kevés idő marad a cselekményre, és egyiket alá kell rendelni a másiknak. Tudom, sejtem, hogy az írónő melyik részt akarta feláldozni, hiszen ezt a legjobbaknál sem lehet nem észrevenni. Véleményem szerint a cselekményre rakott picivel több hangsúlyt, a karakterekre, és ebből következően a szerelmi szálra, a realitásra kevésbé figyelt. Így eshetett meg, hogy a karaktereket olyan tulajdonsággal ruházta fel, amik - adott szituációban - nem reális viselkedésmódot mutatnak. Én például nem húznám be fülem - farkam, ha az történne, ami, akármennyire függenek tőlem többen is. Ez volt Auburn egyetlen olyan tulajdonsága, ami miatt legszívesebben hozzá, és CoHo-hoz vágtam volna az egészet. Egyébként Auburn aranyos, humoros, szomszéd lány benyomását kelti, és ezeket amúgy is szeretem. Owen pedig sokszor üti bele az orrát olyanba, amik nem rá tartoznak, mindent magára vállalna, csakhogy. Bár elismerem, ha tényleg egy űrből pottyant vadidegen lenne, nem tehetné meg azokat, amiket egyébként megtett. Na mindegy. Jó kis pasi, maradjunk annyiban. Az NA könyveknek van egy olyan tulajdonságuk, hogy nem éppen a valóság talaján állnak, és aki az első könyvétől kezdve hasonlókat ír, azzal elszalad a ló. Picit, nem feltűnően.

Konfliktus - amivel szembe kell a karaktereknek nézni - lesz bőven, és persze akadnak olyan személyek is, akik nem éppen kedves szándékkal közelítenek az ember felé. Meglepő lehet, de én az első pillanattól kezdve tudtam hogy ki az, és erre a valóságban is rémisztően sokszor ráérzek. Könnyen meg lehet érteni a cselekedetek hátterét, hiszen az is írónői sajátosság, hogy az olvasó mindent készen kap. Colleen mindent szépen kitesz az ember elé, akinek annyi a dolga, hogy a darabokat egymáshoz illessze, mint egy kirakót. Nem krimi szinten - hogy 400 oldalon keresztül játsszuk Miss Marplet - de így is mindenre a legutolsó oldalon derül fény, és ez sokkolóbb, mint némelyik említett krimi. Beszélhetnék ilyen meg olyan érzelmekről is, hogy ennyire meg annyira nevettem, sírtam, és döbbenettől csak ültem, mint egy krumpli - de ezt úgyis tudjátok. Az olvasó kap egy óriási adag érzelemlöketet, a továbbiakban pedig csakis az ő dolga, mihez kezd vele. Erre készüljetek majd a Without Meritnél is. És még valami, ha nincs még abból elegetek, hogy állandóan utóbbival jövök: az illusztrációk. Iszonyúan feldobják a könyveket, és ahogy a Without Meritben a rajzok, és a rájuk épített szituációk képezték a habot a tortán, úgy itt is számíthattam volna rá, hogy vizuális személyiségemből kifolyólag sírni fogok minden kép után. Been there, done that. Valaki tudja a festőművész - aki az illusztrációkat készítette - telefonszámát? Szigorúan szakmai indokok miatt keresném meg.


Életem az érzelem, meg a közhelyek és ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy mindösszesen 5 sort olvastam el, és rám jött a sírhatnék. Könyvünk ugyanis egy szerelmespár utolsó együtt töltött perceivel indul, és ez a jelenet ismét megmutatja, hogy az élet kegyetlen tud lenni. Ugyanakkor itt említeném meg az ajtós részt, amiről lejjebb olvashattok, mert összefüggenek. De a leginkább lenyűgöző, hogy a látszólag egyszerű jelenetek mögött még van valami más is, ami csak az utolsó lapon derül ki, és ez volt a másik rész, ahol elsírtam magam. Egy kórházi jelenettel indul a klisék, a csodák, a gyönyörűségek végtelen tárháza, az olvasó dolga pedig, hogy felüljön a hullámvasútra, és többet le se szálljon onnan. Egyébként ott a karaktereknél elfelejtettem megemlíteni, hogy az egész váltott szemszögű, nemcsak Auburn, hanem Owen szemén keresztül is követheti az olvasó a sztorit, és nekem általában jobban tetszik ez a megoldás. Valahogy az erősebbik nem gondolataiba jobban szeretek belekukucskálni, de talán azért, mert édesapán és az öcsémen kívül csak molyon vagyok huzamosabb ideig férfiakkal körülvéve. Az olvasó ezzel a megoldással mindegyik karakter vívódásait, gondolatait láthatja, ez érdekesebbé teszi a cselekményt is.

Kedvenc részt nem tudok említeni - nem is akarok - hiszen minden betű, szószerkezet és mondat a szívemhez nőtt. Palindrom Hannah-tól a karakterek első találkozásán át Owen röhejes becenevéig, és a befejezésig mindent, mindent csudára élveztem, de mondjuk érdekesen hatna, ha a kedvenc írónőm nekem nem tetszőt alkot. A Confess felemel, darabokra cincál, majd újra összerak, és elkezdődik egy örök körforgás, mert a történet nem ér véget az utolsó betűvel. Utána mindenkit vár a saját, megszokott kis élete, amiben a könyv is helyet követel magának, arra készteti az embert, hogy átgondolja az élete során tett ígéreteket, vallomásokat, hogy mit írna azokra a fecnikre, és mire lenne képes a szeretteiért. Klisé klisé hátán, kliséhegy, kliséáradat - mégis azt mondom, a racionális gondolkodásmód ellenére is érdemes a sorsban hinni, és az árral sodródni. Azt tanították nekem, ha valahol egy ajtót becsapnak előttünk, nem szabad összeomlani, hanem menni kell tovább, és egy másik ajtón besurranni. Mert az élet nem áll meg, hiába is akarnánk örökké abban a bizonyos pontban maradni. Ő is azt szeretné, hogy újra legyek szerelmes, legyek boldog, és talán ő intézte úgy, hogy az történjen, ami. Itt azonban némi zavart éreztem az erőben, mert néhány sor annyira pontosan jellemezte, amiben hiszek - lásd két sorral feljebb - hogy kénytelen voltam megkérdőjelezni, vajon a titkaimat egyedül én tudom-e. 

Sokan azt mondják, néhány CoHo könyvhöz képest ebben zavaróan kevés a szerelmi szál, hiányzik a kémia, nem azt kaptam, amit vártam, így már nem is annyira jó, stb. Erre ugyanazt tudom mondani, mint az értékelésem elején: vagy a cselekmény, vagy a karakterek. És mivel a Confess komplex, komoly morális kérdéseket feszeget, szerintem törvényszerű, hogy picit kevesebb idő maradt a kémiára. Akinek pedig ezzel valami problémája akad, várja meg a Without Meritet, mert abban tényleg minden van, kivéve a szerelmi szálat. Tegnap sok emberrel beszéltem, és mondták, hogy eléggé felkeltette az érdeklődésüket ez a könyv. Aki még most kezd bele, annak szívből ajánlom, mert a műfajban az egyik legkiemelkedőbb, ugyanúgy, mint az It Ends With Us. Ám amíg az elsősorban érzésekre alapoz, ez kevésbé. Elolvasni mindenkinek megéri, bár könnyen lehet, sokaknak ez egyszer,- legfeljebb kétszer olvasós lesz. Nekem nem, mert láttam ilyet, és megszoktam. Mindent összefoglalva a Confess egy gyönyörű, ugyanakkor pusztító történet túlélésről, reményről, hazugságokról, és a gyógyulásról, amit csak egy férfi szerelme hozhat el. Mestermunka, ami az első 10 sor után azonnal a szívemhez tudott férkőzni, aztán pedig már nem is engedett el. Mindent imádok, amin CoHo neve szerepel - ez nem fog változni az idő múlásával. Remélem, hamarosan újra átélhetem ezt a csodát, talán az All Your Perfects-el, ami idén júliusban jelenik meg.


Végső értékelésem


Ahogy az értékelésben írtam, a könyv alapját olyan üzenetek képezik, amiket névtelenül dobnak be az ajtón, utána pedig ezeket kiragasztják a műterem ablakaira, hogy másoknak tanulságként szolgáljanak. Illetve ezek a fecnik képezik még egy másik szálát is a cselekménynek, de bizonyos okokból erről nem beszélhetek. :) Úgy döntöttem, a mai értékelés extrájában elhozok nektek néhány olyan, anonim üzenetet, amiket nekem küldtek el az emberek. Bevallom, akadt köztük megdöbbentő, máskor sírtam a röhögéstől, meg persze sokan nem hazudtolták meg önmagukat, és legféltettebb kincsüket rejtették az üzenetek közé - mint én. Ne tessék elfelejteni, hogy ezek valós emberek valós üzenetei, nem én találtam ki őket. Hozzám csak özönlöttek a levelek, én pedig a neveket nem figyelve kiírtam dokumentumba. Tehát nem tudom, kikhez tartoznak az üzenetek, és ebben ez a jó. Nem tettem ki az összes üzenetet, mert itt nem lett volna elég hely, ám sok, szintén érdekes üzenet érkezett még. Akadt, aki arról mesélt, mennyire szereti Amerikát, más az iszonyú cuki hóemberét küldte, szóval akadtak meglepetések bőven. Ha valaki esetleg rátalál az én üzenetemre, lent nyugodtan megírhatja a tippjét. Ám az üzenetet ne másoljuk be, csak a sort, és hogy hanyadik lehet az enyém. :)











4 megjegyzés:

  1. OMG! Néhány vallomás elég megdöbbentő! :O

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. hát igen, gondolhatod, én mit szenvedtem néhánynál, annyira folyt a könnyem... :'( nem is gondoltam volna, hogy tényleg lesz néhány olyan üzenet, ami a könyvben levőkhöz is hasonlít. De hát néhány ember mindig tud meglepetést okozni.

      Örülök hogy írtál drágám, várlak máskor is :* <3

      Törlés
  2. Azért én - bár megdöbbentőnek tartom őket -, örülök, hogy nem csak én vagyok "szorongó" és "kényszeres". (Bocsi a címkékért.) Mindazonáltal baromi jónak tűnik a könyv. *.*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. borzasztóan örülök, hogy ennyien részt vettek ebben a dologban, az én elsődleges célom is az volt, hogy kicsit "belelássunk" mások életébe, és kiderüljön, hogy nem vagyunk egyedül azzal, amivel küszködünk.

      Hát, nem tudok mást mondani, a könyv tényleg nagyon jó. Bár lehet, hogy csak a rajongó beszél belőlem. :D Mindenesetre ha teheted, olvasd el, mert érdemes. Babó, nagyon köszönöm hogy itt voltál, várlak vissza máskor is. ^^ <3

      U.I. - van tipped az én fecnimre? :D

      Törlés