2018. március 30.

# négy csillag

Rebecca Yarros: Full Measures – Tiéd vagyok - könyvértékelő



„Tudta. Anya ezért nem akarta kinyitni az ajtót. Mert tudta, hogy meghalt.”

"Ember Howard 20 éves, és apja mindig is katona volt. Ő is tudta az igazságot. Az ajtóban katonák álltak, ami azt jelentette, hogy az apja nem tér haza többé. Amit azonban nem tudott, hogy honnan talál majd magában annyi erőt, hogy a gyászba belerokkant édesanyja helyett összetartsa a családot. Aztán belép az életébe Josh Walker. A hokicsapat sztárja, közvetlen szomszédjuk, nem is beszélve arról, hogy az érintése különösen gyengéd, és újra és újra megmenti Ember életét. Van benne valami, ami miatt egyetlen pillantása vagy egyetlen érintése elűz minden fájdalmat. Ember bármennyire is szeretné kikapcsolni az érzelmeit, és egymaga megbirkózni a gyásszal, nem tagadhatja a kettejük között kialakuló vibrálást..."

2.939.-
408 oldal
Magyar kiadás: 2017.
Fordító: Császár László
Eredeti cím: Full Measures
Sorozat: Fight and Glory (Harc és Dicsőség)
A könyv magyar kiadásáért a Könyvmolyképző felel.

Csavar: ✓
Cliffhanger: ✘
Sorozat része-e: ✓
Morális kérdések: ✓
Váltott szemszög:
 
Olvasható-e önállóan: ✓

Érzékiség mérő:
Kigyulladt a ház, hívjátok a tűzoltókat! 
 

Molyos arány: 90%
Goodreads arány: 4,2
Eredeti kiadó: Entangled Embrace
Eredeti megjelenés: 2014. február 10.
Főszereplők: Ember Howard & Josh Walker

Olvasási sorrend
 
Full Measures (Flight & Glory #1) 
Eyes Turned Skyward (Flight & Glory, #2) 
  Beyond What is Given (Flight & Glory, #3) 
Hallowed Ground (Flight & Glory, #4) 
 
Sikerült téged megfognom, szívesen látnád a polcodon?
 Rendeld meg itt! Beleolvasnál? Nosza, tedd meg!

Cover love, or cover hate?



Egy szavam sem lehet a Könyvmolyképzőre mostanában, hiszen kezdenek észhez térni, és belátni, hogy ami működött eredetiben, azon felesleges hangyasz*rnyit is változtatni. Lásd az Idol-t Kristen Kallihan-től. Ha van hír, amitől plafonra másztam örömömben, és azóta sem jöttem le - Pókember felesége, pls - akkor az az volt, hogy nem változtattak a borítón. Megbabonázva ültem, hogy ez kell nekem, ez milyen szép, és milyen szerencsések a magyar olvasók, hogy ilyen könyvet szállítanak nekik az eredeti, szemet gyönyörködtető borítóval...és így azért könnyebben felejtek olyan "apróbb" botlásokat is, mint pl. a Kilenc Perc. Nem igaz? Nos, nem egészen. 

Ha magával a könyvvel nem volt baj - de, volt - akkor a maradandó élményről gondoskodott a borító - nekem meg a retinámat kellett majdnem műtéttel helyrehozatni, olyan károsodást szenvedtem tőle. De nézzük el a bibit - pocsék volt a hozott anyag is, és ilyenkor tényleg nincs mit tenni, legfeljebb a kezeket imára kulcsolni, hogy többen lesznek, akik szeretik azoknál, akik legszívesebben kifutnának a világból, ha csak ránéznek. Ez egy olyan éles kettősség, ami eddig egy könyv, vagy sorozat borítójára se volt jellemző - az pedig, hogy emiatt lettem döntésképtelen hobó, aki egész nap azon gondolkodik, mit mondjon a borítókról - hát, ez sem sokszor fordult elő eddig. Hősiesen bevallom, a Fight & Glory sorozat esetében elgondolkodtam, hogy csak arra a borítóra összpontosítsak, ami nekem tetszik - véletlen sem az, amiről az értékelés készül - vagy "fuss, Forest, fuss" felkiáltással hagyjam a francba az egészet, és koncentráljak a tartalomra...

Elsőként itt a Full Measures borítója -  ami számomra iszonyúan ellenszenvesnek, műnek tűnt, és nem segített rajta a helyes, szőke krapek sem, aki még félprofilból is pont olyan, mint az én könyves és nem könyves álompasijaim. Beszéltem hozzá, könyörögtem, mantráztam, kanalat hajlítottam, még a csoki adagomat is odaadtam volna, hogy forduljon szembe...de semmi nem hatotta meg. De nem tudják, milyen amikor én mérges vagyok. Most például az egész szelet csokit előttük ettem meg, hadd egye őket a fene. Ezt neked, Josh Walker. De a viccet félretéve, mintha a modellek elnéznének egymás mellett. Ez persze nem feltétlen jelent  rosszat, ki tudja. Lehet az is az indok, hogy manapság két embernek már fel sem kell vennie a szemkontaktust egymással, bőven elég, ha egyik a földet nézi, a másik meg a fejébe szuggerálja a szándékait. Vagy a srácnak megtetszett a lány kifestett szeme, és azt nézte ennyire. Nem kell mindenben a rosszat keresni. 

Fogalmam sincs, ki hogy áll a színekkel, szeretitek-e az élettel teli, harsány borítót, vagy inkább visszafogott...mindenesetre ez a bántó szürkeség és színhiány, annak ellenére, hogy a könyv csupa tűz...tessék megérteni, hogy a szürke csak Christian Grey esetében működött jól. Vagy még ott se. Színezzem ki a borítókat, és mutassam meg a különbséget? "Három kopogás mindent megváltoztat", igen, tudom. De tényleg muszáj volt a feliratokat is fehéren hagyni, vagy most időhiányra hivatkozva fogják magukat kimenteni, és rákenni Pistikére a dolgot, hogy "mea culpa, mi kifestettük, csak Pistike ki akart szúrni velünk, és átmázolta fehérre..." - Ugyan már...
  
Mivel eddig kissé harapósabb hangulatom volt, most megpróbálok a helyzeten javítani azzal, hogy elárulom, a többi borító mérföldekkel jobban tetszik, de csak az utolsó nyerte el teljes mértékben a tetszésemet. A rövid mondatok közvetlenül a cím fölött pedig olyanok, mint valami felhívás keringőre: szórakoznak az emberrel, kényszerítik, hogy fejvesztve rohanjon, és szerezze be mindet. Az elsőt valószínűleg ti is jól ismeritek: "három kopogás mindent megváltoztat", aztán "az élet túl rövid, hogy biztonságosan játszd", "vigyázz, hogy mit kívánsz", és el is érkeztünk a negyedik borítóhoz, ami utcahosszal nyerte nálam a versenyt. Tiszta szexi.

Az írónő érdekesen alkotta meg a sorozatot, hiszen ún. "standalone series with interconnecting characters" besorolású könyvekről van szó - magyarul külön is lehet olvasni őket, de minden darabban utalás van a korábbi szereplőkre. Mint az Off - Campus. Ám ez nekem nem tűnt fel egészen addig, míg be nem fejeztem az elsőt, és nem néztem rá a teljes sorozatra: a negyedik könyv folytatódik ott, ahol az első abbamaradt, gyanúm szerint - hiszen a srácnak tetkója és dögcédulája is van, a felirat pedig azt mondja: "néhány kölcsönt nem tudsz visszafizetni." Oooké, ez nagyon weird...így viszont kénytelen vagyok a többin is végigmenni ahhoz, hogy tudjam, mi történt az első rész után. Okos. Nagyon okos. Ohh, és mondtam már, hogy azóta folyik a nyálam, mióta először láttam a borítót? Tetkós, pokolszexi, dögcédulás fiúk, drága kenyér...


Véleményem a könyvről

Idejét sem tudom, mikor olvastam utoljára magyarul, és mint ilyen, elszoktam attól, hogy másfél nap alatt darálok le könyveket. A Full Measures azonban magamhoz képest is nagyon gyorsan csúszott, annak ellenére, hogy párszor kishíján a földbe döngöltem a Kindle - elnézést, írás közben még álmodozok is - szóval az ebook olvasót, máskor úgy szorítottam magamhoz, hogy az komédiának is elmenne. Nehéz olyan könyvet találni, ami az olvasóból ennyire ellentétes érzelmeket válhat ki, és sokaknak akkor sem sikerülne, ha az életüket ennek a kivételes (?) ügynek szentelnék - Everglow-nak még keresnie sem kellett, mert...a hegy jött Mohamedhez. De volt itt egy kulcsszó: érzelem. Innen engem pedig már csak felfelé visz az út - ha nem jönnek közbe dolgok, ami elrontják az élményt. Közbejöttek. Itt pedig megkérdeztem a hangtól, hogy mi történik, ha az alapötlet perzselően tökéletes, de a kivitelezés szánalmas? Vagy már megint a fordító miatt kell lehúznom ezt a könyvet? És a hang válaszolt: azt mondta, csak akkor mondjak erről bármit, ha az eredetit láttam. Addig is fél - fejvakarós - csillaggal kevesebb.  

Azt hiszem, előbbit illene bővebben kifejteni, mert ennyi kiborulást egy napra...23 éves vén banya vagyok, tessék engem megérteni. Szóval ott kezdtem, hogy az alapötletet nagyszerűnek tartom. Az a  szituáció, ami átitatja az egész könyvet, tőlünk, Magyaroktól nem is állhatna messzebb, ezért iszonyú érdekes, és érdemes közelebbről megvizsgálni - erre ott lesz az extra. Szeretem azokat a könyveket, amik újat tanítanak, informálnak - ha pedig egy komoly témát NA-ba ágyaznak: "azt a leborult szivarvégit neki!" Ebből a szempontból a Full Measures tehát új kincsesbánya - ha tudtam is sokat belőle, ösztönzött arra, hogy tovább keresgéljek. Másik részről viszont itt az alap köré épített cselekmény, ami - nem is egy helyen - erősen vérzik, és ismét felteszem a kérdést: az írónővel van baj, vagy a fordítás lett MEGINT csapnivaló? Gyanítom, az utóbbi. De ez csak akkor derül ki, ha megnézem az eredetit. Ja, és sejtem, miből áll közel 400 oldal fordítása, ezért tisztelem még a kontár munkákat is - gyorsan letisztázom, mielőtt én is vasvillára kerülök. Különben is, amiért nagyon izgultam, hogy jól sikerüljön a fordításban, az sikerült, sőt. Rajtam kívül lángolt még a ház is. 

New Adultként a Full Measures magával hozza az összes létező, és nem létező klisét - persze nem is lenne NA, ha nem fedeztem volna fel néhány részletében legalább 2 másik könyv elemeit. Rózsaszín, vattacukros álom, megbolondítva egy olyan szituációval, aminek a valóságban közel sem így kellene kinéznie, tökéletes karakterek, akik - afféle kötelező elemként - rejtegetnek valamit, aztán biliborulás, tonnányi szex, békülés, helyreállás, happy end, takarodj. Mégis, néha nekem ennél többre nincs szükségem, és itt lehet fújolni - kirángatott az olvasási válságból. Ha másért nem, akkor már ezért hálás vagyok, holott sok dolog van még, amit szerettem ebben a könyvben, a nyilvánvalóan elszúrt és át nem gondolt dolgok ellenére is. Annyira magával sodort, hogy mindenképpen tervezem az egész sorozatot elolvasni, és kíváncsi lennék, az első rész lezárása után merre megy tovább a cselekmény, mit lehet még kihozni belőle - hiszen nincs függővég. De az elején említettem is, hogy megtudjam ezt, előbb még át kell rágnom magam két másik könyvön is: a második részben az első részben (!) megismert srác szobatársáról, Jaggerről lesz szó, a harmadikra egyenlőre nem sikerült rájönnöm - a negyedik meg ott folytatódik, ahol az első "abbamaradt." Így kell ezt csinálni, kérem szépen.


Amikor megismerkedtem a könyvvel, ezen belül pedig megtudtam, mi köré épül a cselekmény, szolid kis felkiáltással, és falba vert fejjel konstatáltam: heh, láttam már ilyet korábban, tele is sírtam egy csomag százas zsepit. Szóval ha a Full Measures bizonyítani akar, magasra kell tennie a lécet. Most, 400 oldallal később azt tudom mondani, hogy nem mindig ugrotta át azt a szintet, amit annak idején az Arctalan Szerelem (bizony - bizony kiskalap, ott a háború, és a gyász a központi téma) nem is bőgetett meg, ennek ellenére lelkileg eléggé megterhelő soroknak lehettem szemtanúja. Az írónő bizonyára pontosan tudta, mit akar közölni, átadni az olvasónak, és nem "gugli a barátom" felkiáltással esett neki az írásnak, erről árulkodik a cselekmény kidolgozottsága, és a téma mélysége. Komoly, félvállról nem vehető alapszituációra épített rá (majdnem) tökéletes NA sztorit, és ezt nagyon értékelem. Nehéz beszélni egy minden ember - és minden nemzet - számára mást jelentő dologról, részemről meg azért képtelenség, mert a családból én vagyok az, aki hallani sem akar az ilyen dolgokról, de ha valakivel mégis megtörténik, hajlamos vagyok begubózni, és napokig elő sem jönni a barlangomból, engem viselnek meg ezek a dolgok leginkább. De tudjátok, hogy édesanyám mit csinált, amikor nagypapa meghalt? Felemelte a fejét, visszanyelte a könnyeket, és ment tovább. Rajta kívül még voltak hárman, akikről gondoskodni kell, az élet nem állhatott meg. Ezért volt érdekes, hogy a lány édesanyjára így hatott, ami történt.

Azt mondtam feljebb, hogy a könyvben erősen lehet érzékelni, hol is játszódik a sztori már akkor, amikor még csak az első pár mondat ment le. Ez valószínűleg azért van így, mert az Amerikai szokások élesen elkülönülnek a mieinktől - érvényes ez a katonaságra, a katonáknak kijáró tiszteletre, és a katona halála utáni kötelező protokollra, amikor a családot értesítik - méghozzá személyesen. (Tényleg csak zárójelben mondom, hogy a külföldön állomásozó amerikai katonák száma Afganisztánban a legmagasabb, kb. 80.000 fő.) Történetünk is innen indul: Ember édesapja Afganisztánban szolgált, így a család feje fölött állandóan ott lógott Damoklész kardja. Aztán egy nap megtörténik a tragédia: a családfő nem tér haza többé. Innentől kezdve pedig egyvalakin múlik, mi lesz tovább: az apa legidősebb lányán, Decemberen, akit mindenki csak Ember-nek nevez...akadnak olyan részletek, amikről most nem beszélhetek, de elárulom: ez kb. a 24478. könyv, amiben azt hittem, "milyen szeszélyes a sors keze..." - frászt. Az írónőé. De akkor is hiszek a sorsban, és szilárdan kitartok mellette. :) 

Szóval a fontosabb karakterek közül itt van nekünk December, azaz Ember - akinek a neve hallatán minden egyes alkalommal elfogott a röhögőgörcs. Persze, értem én, így kellett elnevezni őt, mert...de könyörgöm. Ennél már csak nekem lett volna szebb nevem, ha a nagyira bízzák a választást annak idején. Szerencsére nem tették. Ember - hozzám hasonlóan - néha kissé túltolja a drámázást, és ilyenkor aztán elszabadul a pokol: ha én szenvedek, szenvedjetek ti is. Ráadásul a segítséget is ellökné magától, mert azt hiszi, jobb lesz, ha mindenki eltakarodik a közeléből...ez volt az a rész, amikor legszívesebben megcsapkodtam volna az olvasót. Persze ki ha nem én értem meg a legjobban, min ment keresztül, hiszen voltak olyan időszakaim, amikor nem, nem, és még akkor sem...de néha tényleg zavaró volt. Aztán muszáj hogy megemlítsek még valamit: én kiállnék mellette, segíteném azt, aki nekem fontos, annak ellenére is, hogy titkolt előttem valamit, és ez kiderül. Ember pedig szemmel láthatóan azért aggódott, vele mi lesz, ahelyett, hogy mellé állt volna...wtf? Rendben, sejtem, milyen érzés lehet, ha valakinek az apja, hozzátartozója, stb. ott hal meg a harctéren, és nyilvánvalóan senki sem akarja még egyszer átélni, hogy az ajtón kopogtatnak, és közlik, nincs tovább...benne van a pakliban. De ez nem mentség arra, hogy a nyomorultjának titkolóznia kell - azért, mert azt gondolja, mindenkinek úgy lesz jobb. Damn. 


Saját munka
 
Josh Walker pedig...hát, ő "csak" Josh Walker.  Egyetlen hibája, (?) hogy túlontúl tökéletes, mindig úgy bukkan fel, ahogy annak rendje és módja szerint lennie kell, az adott helyzetre legmegfelelőbb választ ad, és persze ha kidobják az ajtón, visszamászik az ablakon. Kíváncsi lennék, milyen lehetett rosszfiúként. Egyébként nagyon megszerettem ezt a karaktert, főleg az utolsó tulajdonsága miatt - kicsit hasonlít hozzám. :) Az a szerencsém, hogy mielőtt a sztori visszatér Emberhez és Josh-hoz, még van két másik könyv, így fel tudom készíteni magam néhány dologra: úgy hallottam, a negyedik rész sokkal inkább a háborúra fog koncentrálni. Természetesen nagyon sok dolog van amögött is, hogy Josh miért viselkedik az első pillanattól úgy, ahogy, főleg Emberrel...de ennek a kiderítését rátok bízom. Első perctől lehet érezni a kémiát, olyanok, mint az izzó parázs, amire csak egy kis olaj kell, és berobban az egész. 

Szerencsére az írónő végig tudta tartani a szintet, nem vitt túlzásba semmit, megtalálta a határt a komoly, és a laza között, és ezt nagyra értékelem. Aztán mesélhetnék még bőven Ember húgáról, Aprilről is...nekem kicsit olyan volt, mint a saját húgom, amikor borsot akar törni az orrom alá, és páncélként használja ezt arra, hogy a fájdalmat távol tartsa magától. Tudom, milyen érzés a fájdalom, és azt is megértem, miért kell azt tenni, amit...van, aki így vezeti le, más meg másként. Például egy falat húz maga köré. A befejezés pedig lehetett volna még picit kidolgozottabb, vagy legalább függővég, ha már folytatódik tovább a sztori. Egy ilyen könyvhöz jó nagy cliffhanger dukál, hogy az olvasó kíváncsi legyen a többire - bár annyira nem kell küszködni, így is elérte az írónő, hogy fejvesztve rohanjak a többi részért. 
 
Ha a könyv erősségét kell kiemelni, én a gyász megjelenítése, és a gyász feldolgozását említeném. Olyan téma ez, amihez szinte mindenkinek köze van, mindenki ismerheti az érzést - ezért is kell nagyon óvatosan bánni a szavakkal. Szerintem ha embert meg lehet sérteni valamilyen módon, akkor elég csak ezt a témát felhozni, és esetleg nem úgy beszélni róla, ahogy illik. Persze embertől függ, hogy kinek mi kényelmetlen, mennyire érzékeny, stb - és ahogy korábban is mondtam, nálam ezzel nagyon kell vigyázni. Egy rossz szó a nagyiról, a nagypapáról, vagy valaki nem tiszteli őket a jelenlétemben, és eláshatja magát az illető. Éppen ezért kíváncsian vártam, mit tud az írónő felmutatni a témában, és hogy tud egy NA sztorit ilyen téma köré építeni. 

Ügyesen mutatta be azt az éles kettősséget, ami a cselekményben húzódik - egyik oldalról a boldogság, a közös jövő, a szerelem ígérete, a másik oldalról pedig az, hogy az élet néha szörnyen kegyetlen tud lenni, és szempillantás alatt darabokra cincálja az embert...de én erre azt tudom mondani, ahol egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik. Az írónő mesterien használta a szavakat, érzékletesen fogalmazott, pontosan tudta, mikor minek kell következnie - nincs ezzel a könyvvel a világon semmi gond. Ha pedig a műfajban kellene elhelyezni, én a "jól csináltad, de ha megint ekkora szarvashibákat követsz el, többet feléd se nézek" kategóriához pakolnám be. Szívből remélem, hogy az Eyes Turned Skyward-ban az írónő javít annyira a soron, hogy tökéletes legyen. Ez most négyes, mert rengeteg volt benne az olyan hiba, amit csak pici odafigyeléssel bőven ki lehetett volna küszöbölni. Legközelebb már remélem, ötöst tudok adni.


Végső értékelésem



Említettem, hogy a könyv alapjának olyan dolgot választottak, amit mindenképpen érdemes jobban is megnézni - ezek a katonai búcsúztatás hagyományai, és protokollszabályai. Már akkor tudtam hogy erről írok az extrában, amikor a második oldal végén jártam - ugyanis Magyarországon a sorkatonaságot is eltörölték közel 15 éve. Szóval nálunk ilyesfajta tiszteletadás nem nagyon van. Ehhez képest a könyv második lapján az elhunyt katona családjához személyesen kopogtattak be, és közölték velük, hogy az édesapa elesett, nem jön haza többé. Aztán sokszor említették a búcsúztatást is, ahol nyilvános beszédet kell mondani, és zászlót hajtanak össze - én még nem hallottam ilyesmiről nálunk. Aki olvasta már a könyvet, az nagyjából képet kaphatott arról, mi történik azután, ha egy katona elesik: személyesen mennek részvétet nyilvánítani a hadseregtől, és támogatják őket mindenben, amiben csak lehet, a búcsúztatáson pedig az elnök is részt vesz. Nekünk eléggé idegenül hangozhat még az, hogy a rendőrkutyákat is katonák búcsúztatják, vagy hogy meghatározott sorrendben kell egy zászlót összehajtani - de kérem szépen, az ott Amerika. Sőt, külön nemzeti ünnepük is van a szolgálatban elhunyt katonák előtti tisztelgésre: ez az Emlékezet Napja, vagy Memorial Day.

"Az emlékezet napja (angolul: Memorial Day) nemzeti ünnep az Amerikai Egyesült Államokban. Ezen a napon azokról a személyekről emlékeznek meg, akik az amerikai fegyveres erőknél teljesített szolgálatuk közben haltak meg. Az emlékezet napja mozgóünnep: május utolsó hétfőjén ünneplik. Hagyományosan ezen a napon veszi kezdetét a nyári szezon, amely aztán a munka ünnepén (szeptember első hétfőjén) ér véget. Az emlékezet napjának hagyománya az amerikai polgárháború utáni években kezdődött, azzal, hogy a katonai temetőket tavasszal országszerte kitakarították, feldíszítették. Az első nagyszabású megemlékezésre 1868. május 30-án került sor a röviddel azelőtt létrehozott Arlingtoni Nemzeti Temetőben, amely korábban a polgárháború vesztes hadvezérének, Robert E. Lee-nek a birtoka volt. Az ünnepségen mintegy 5000 ember jelent meg, akik virágokat és zászlócskákat helyeztek el a sírokra. Ez azóta is hagyomány az emlékezet napján. Az első világháború idején az emlékezet napja (ami addig csak a polgárháború elesettjeire való emlékezés ünnepe volt) kibővült jelentést kapott, és azóta valamennyi szolgálatban elhunyt amerikai katonáról megemlékeznek ezen a napon. 1971-ben a Kongresszus nemzeti ünnepnek nyilvánította az emlékezet napját, és ekkor helyezték május utolsó hétfőjére."

A Potomac folyó partján elterülő arlingtoni nemzeti temető az Egyesült Államok egyik legtekintélyesebb katonai emlékhelye. Csaknem 300 ezer halottat temettek el itt katonai tiszteletadással, volt elnököket, a legfelsőbb bíróság tagjait, az iraki és afganisztáni háború áldozatait, de itt nyugszanak az 1861-65-ös polgárháború több katonájának földi maradványai is. A háborúkban, csatákban résztvevő amerikai parancsnokoknak mindig is kötelessége volt megadni a halottaknak a végtisztességet, ebből a gyakorlatból alakultak ki tulajdonképpen a katonai temetők az USA-ban. A temető egyik leglátogatottabb síremléke az 1963-ban meggyilkolt elnöké, John F. Kennedyé, aki a feleségével és két gyermekükkel együtt nyugszik az arlingtoni temetőben. De híres ez a temető az ismeretlen katona emlékének állított gyönyörű sírhelyről és az ennek otthont adó amfiteátrumról is.

A katonai temetés, vagy búcsúztatás sajátossága, hogy az elhunytat - függetlenül attól, hogy a sereg aktív, vagy nyugállományban levő tagja volt - megillet a tiszteletadás, ezen felül minden rendőrnek és tűzoltónak is jár, a megbecsülés jeleként. A tiszteletadás sajátos jegyeket és jelképeket hordoz magában, ilyen a sapka, a kard, a gyászkarszalag, a díszkíséret, és a díszlövés. A gyászbeszédben az elhunyt pályafutásának kiemelt állomásait mutatják be, erre fektetik a legnagyobb hangsúlyt. Hagyományos katonai tiszteletadásnál a ravatalnak legalább 60 perccel a szertartás előtt készen kell állnia, ekkor helyezik ki a koszorúkat, és a kitüntetéseket is - külön erre a célra kialakított párnán, majd 10 - 15 perccel a temetés előtt egy kibérelt zenekar indulókat játszik. Miután a ravatalozóból kihozták a koporsót, a díszegység, és a temetésen résztvevő katonák is tiszteletüket teszik, ezután a zenekar a Himnuszra zendít rá.

Ugyanilyen figyelemmel tüntetik ki a négylábú hősöket is. Míg Magyarországon egyelőre nincs kulturált megoldása a rendőr - és katonakutyák porhüvelyének méltó elhelyezésére, addig az USA-ban ugyanúgy búcsúztatnak el egy rendőrkutyát, mint ha a gazdája halt volna hősi halált. A temetés ideje alatt helikopterek vigyáznak a rendre, a katonák skót dudán játszanak, díszsortüzet indítanak, és átadják az összehajtogatott amerikai zászlót a kutyák gazdáinak. És hogy lássátok, mekkora tisztelet jár a hősöknek: az egyik kutya temetése után a helyi újság megkérdezte az állampolgárokat, hogy nem tartják-e túlzásnak, hogy a pénzüket ilyen temetésekre költik. A válasz nem volt, az emberek szerint ez a legkevesebb, amivel tartoznak a hős rendőrkutyáknak...

Akit érdekel, itt egy Vietnamban szolgált, 2011-ben elhunyt amerikai katona búcsúztatásába nézhet bele, itt pedig egy 21 éves fiút vittek haza Afganisztánból, ahol meghalt 2013-ban.








Források 
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése