2018. május 10.

# borító # Borítóleleplező

Borító leleplező - J.L.Armentrout: The Darkest Star


Éppen a múltkor jutott eszembe Armentrout mama. Volt egy olyan időszak az életemben, amikor nem tudtam hova, nem tudtam merre, hány méter, és a világ elől inkább elmenekültem az olvasásba. Éppen akkor jelent meg az Obszidián, én meg pont a szakadék szélén álltam, és...hát igen, azóta se nagyon tudok belőle kimászni. All - time favourite, örök szerelmet kötöttem a Luxennel, és tíz körömmel védem a könyveket a polcon azóta is. Később aztán jött több, és mégtöbb, a bizalmam pedig még akkor sem rengett meg, hiszen rengeteget kaptam a sorozattól, és az írónőtől. Ám amikor már a huszadik bőrt húzták le ugyanarról a sorozatról, akkor azért belém hasított egyfajta rossz érzés. Persze én jól tudom, hogy Daemon szemszögét pont mi könyörögtük ki, hiszen ha nincsenek az olvasók, Armentrout mama nem kezd bele 3 teljes Daemon szemszög megírásába - vagy legalábbis nem ennyit szentel neki. Az első valami újdonság erejével hatott, a második és a harmadik nekem már kevésbé, hiszen Daemon szemszöge egyetlen sorban sem különbözik az eredeti Luxentől, legfeljebb csak a címsorba van odaírva, hogy "Daemon." Majd jött az Obsession, amit elsőre nem tudtam hova tenni, és rendesen megkavart, bár ez még nagyon tetszett. Most pedig itt a Titan sorozat, aminél már tényleg úgy érzem, hogy. 4 része van, az ég szerelmére. Aztán ott a De Vincent sorozat, aminek jelen állás szerint 3 része van. Nem tudom. Természetesen más féle, forma könyvei is vannak Armentrout mamának, ott van pl. az "If There's No Tomorrow", amibe anno angolul kezdtem bele - de félúton abbahagytam, mert borzasztónak tartottam, csak úgy voltam vele, hogy én vagyok a hülye, ugyebár. Szóval nem jó így ezekkel az érzésekkel nekiindulni bárminek is - ma reggel pedig arra ébredtem, hogy idén októberben J.L.A. ismét új könyvvel jelentkezik, méghozzá "Darkest Star" névvel, "Origin" sorozatnév alatt, és Luc-ről fog szólni. Hm. Goodreadsen jelenleg 4,73-as aránnyal fut a maximális ÖTBŐL, szóval ez azért elárul valamit. Például hogy eszembe se jusson kihagyni a sok ellentmondásos érzés ellenére sem, és titeket is bátorítalak, hogy tegyétek várólistára.

Úgy gondoltam, ma megmutatom nektek a könyv borítóját - ha már borítóleleplező - lefordítom nektek a fülszöveget, a hozzá kapcsolt kis bemutatót, és megpróbálkozom annak a részletnek a fordításával is, amit kitettek az Entertainment Weekly oldalára. Lássuk! 


Jennifer L. Armentrout: The Darkest Star (A Legsötétebb Csillag)
Tervezett kiadás időpontja: 2018. október 30.
 368 oldal, kiadó: Tor Teen


 "Készen állsz rá, hogy újra találkozz a Luxenekkel?"

Jennifer L. Armentrout, a többszörösen kitüntetett írónő, és számtalan sikeres könyv alkotója új könyvében, a The Darkest Star-ban visszatér a Luxen univerzumba, hogy újra lenyűgözze a rajongókat. 

"Amikor a 17 éves Evie Dasher csapdába kerül egy klubban, ahol a Luxenek és az emberek szabadon keveredhetnek egymással, találkozik egy természetellenesen jóképű sráccal - és akiről először azt hiszi, hogy Luxen...de valójában sokkal erősebb, több annál. Evie egyre növekvő vonzalma mélyebbre, és mélyebbre sodorja egy világba, amiről korábban még csak nem is hallott, egy világba, ahol semmi nem az, aminek látszik, és egy világba, ahol Evie-nek mindent el kell felejtenie arról, amit addig tudott a saját életéről."
Kivonat J.L.Armentrout könyvéből, a Darkest Star-ból

Ha anyu tudna róla, hogy a Foretoken Club előtt vagyok, biztosan megölne, és nem csak úgy egyszerűen, hanem "elrejtené a testemet egy mély, sötét sírba" módon. Tudom, hogy képes lenne rá. Amikor brownie-t sütögető anyukából átment Sylvia Dasher ezredesbe, a frászt hozta rám.  

De nyilvánvalóan ő is tudja, hogy még az sem állíthatna meg, ha elkapna. Itt ülök, Heidi kocsijában, és rázkódó kézzel próbálok még egy réteget felkenni a szájfényből. Ahogy visszacsavarom a kupakot, észreveszem, ahogy nagy, kövér esőcseppek gurulnak lefelé a szélvédőn. A szívem úgy dörömböl, hogy még a bordáimban is érzem. Mintha ki akarna törni.

Nem hiszem el, hogy itt vagyok. 

Inkább otthon kéne lennem, képeket készítenem, amiket aztán feltennék az Instagramra - például azokról szürkésfehér gyertyatartókról, amiket anyu vett. Csodásan mutatnának a világoskék és a rózsaszín párnákkal a szobámban. 

Heidi mélyet sóhajtott a vezetőülésről. "-Ezt még egyszer át kellene gondolnod."

"-Nincs mit átgondolnom." - Megnéztem az eredményt a visszapillantó tükörben. Úgy néztem ki, mint aki franciát nyomott egy túlérett eperrel. Remek. Ráadásul a barna szemem túl nagy a kerek, szeplős arcomhoz. Annyira rettegtem, mintha legalábbis 20 perc késéssel sétálnék be az osztályba - meztelenül. 

"-De, lenne mit átgondolnod. Látom abból az ötszáz réteg szájfényből, amit most kentél fel." 

Összerezzenve pillantottam rá. Heidi teljesen máshogy nézett ki a pánt nélküli ruhájában, és a sötét sminkjében. Neki megvolt az a "macskaszem" dolog, amit én nem tudtam volna utánozni anélkül, hogy úgy nézzek ki, mint valami bántalmazott mosómedve. Csodálatos, füstös szemet varázsolt nekem, mielőtt elhagytuk a házat, és úgy gondoltam, jól nézek ki - kivéve hogy itt vagyok, és kegyetlenül meg vagyok ijedve. 

"-Elég lesz ennyi szájfény? Rosszul nézek ki?"

"-A te bőrödbe bújnék, ha szőke akarnék lenni." - Grimaszolt, én meg a szememet forgattam. "-Biztos, hogy ezt akarod csinálni?" 

A kocsi ablakán keresztül kinéztem a sötétbe. Az épületnek nem volt ablaka, úgy nézett ki, mintha egyik oldalról a dohánybolt, a másikról pedig a ruhabolt össze akarná nyomni. Alig fért el az épületek közt. A lélegzetem a torkomban akadt. 

A Foretoken fekete festékkel volt felírva a vörös, dupla ajtó felett. Hunyorogtam. A firkálmány olyan volt, mintha valaki a szürke cementre fújt volna rá festékszóróval. Milyen ízléses.

Mindenki, aki a Centennial High-ba járt, ismerte a klubot - a klubot, ami minden éjjel, vasárnap is nyitva volt, és hírnevét annak köszönhette, hogy még nyilvánvalóan hamis azonosítóval is pofátlanul hamar be lehetett jutni. Heidi és én határozottan 17 évesek voltunk, és éppen bemutatni készültünk két személyit, amik annyira hamisak voltak, hogy csak az nem veszi észre, akinek hiányzik a szeme. 

"-Mert aggódom, hogy ez a dolog nem fog jól elsülni." - Heidi megbökte a karomat, azt akarta, hogy rá figyeljek. (...) 

"-Esküszöm, megleszek. Én csak...még soha nem csináltam ezt előtte."

"Mit, mit nem csináltál? Elmész oda, ahol határozottan semmi keresnivalód? Tudom, hogy ez nem igaz. Feltartotta egy ujját, amin olyan színű volt a köröm, mintha fekete festékbe nyúlt volna. "-Neked nem probléma betörni, bemenni, és az elhagyott épületek körül mászkálni azért, hogy képeket csinálj."

"-Az más." - Beledobtam a szájfényt a kistáskámba. "-Biztos vagy benne, hogy ezek az azonosítók működni fognak?" 

Grimaszolt. "-Tudod, hányszor jutottam már be probléma nélkül? Igen, működni fognak. Szét vagy esve." Igaza volt, totál szét voltam esve. 

Újra kinéztem az ablakon, és most már alig tudtam elfojtani a gerincemen végigkúszó rémületet. Pocsolyák kezdtek a járdán előtűnni, és senki nem volt a kihalt utcán. Amikor a nap lemegy, Foretoken akkor éled, és akkor mutatja meg, mit rejtenek a falak, az utcáról pedig eltűnnek azok, akiknek egy csepp józan eszük van. Ez a klub másról is híres, nem csak a hamis személyivel belógó emberekről. 

Az idegenek törzshelye volt ez. 

Az olyanoké, akik milliárd és millárd fényév távolságból érkeztek. Luxeneknek hívták magukat, de olyanok voltak, mint mi - vagy inkább a mi "felújított," jobb változataink. A testfelépítésük tökéletes, a bőrük sima, a szemük pedig olyan színű, amit az ember csak kontaklencsével tud utánozni.

De nem mindegyik érkezett békével. 

Négy évvel ezelőtt leigáztak minket, úgy, mint azokban a hollywoodi filmekben - és majdnem elvesztettünk mindent. Soha nem felejtem el azokat a híreket, amikben azt mondták, hogy 3 százalék veszett oda az emberi populációból. Az 220 millió ember, és az apám is egy volt közülük. Az azóta eltelt 4 évben viszont azok a Luxenek, akik nem az "öljük meg az összes embert" csapatban játszottak, lassan beszivárogtak a világunkba, az iskolákba, a munkahelyekre, a kormányba, vagy a katonaságba. Most pedig mindenhol ott vannak. Sok Luxennel találkoztam már, szóval igazából nem tudom, miért vagyok ennyire ideges. Talán mert Foretoken nem egy iskola, és nem egy hivatali épület, ahol a Luxeneket szigorúan figyelik. Van egy olyan érzésem, hogy Foretoken-ben az emberek vannak kisebbségben. 

Heidi ismét megbökte a karomat. "-Ha nem akarod ezt csinálni, nem kell bemennünk." 

Felé fordultam. A mosolya őszinte volt. Látszott rajta, hogy ha azt akarom, beindítja a kocsit, és visszamegyünk. Valószínűleg egész éjszaka tömnénk azokat a muffinokat, amiket az anyja hoz a pékségből, és pocsék romantikus filmeket néznénk, amíg a nevetségesen magas kalóriaszint kiüt bennünket, és...ez nagyszerűen hangzott. De nem akartam a terhére lenni.

Sokat jelentett Heidi számára az, hogy idejöttünk. Itt önmaga lehet anélkül, hogy aggódia kellene bármiért is, hogy az emberek pletykálni kezdenek arról, kivel táncol, kihez megy oda, legyen az lány vagy fiú. Elsősorban ezért volt Foretoken kiváló hely a Luxenek számára is. Ez a hely mindenkit tárt karokkal várt, függetlenül a szexuális beállítottságtól, nemtől, vagy...fajtól. (...)

A ma este különleges volt. Ott volt az a lány, akiről Heidi korábban beszélt, és azt akarta, hogy én is találkozzak vele. Szóval abba kellett hagynom ezt a sok marhaságot, és olyannak látszani, mint aki már járt valaha is hasonló helyen. Biztosan meg tudom csinálni. Visszamosolyogtam Heidi-re, és megböktem én is a karját. "-Nem, minden rendben. Csak kezdek picit becsavarodni."

Visszanézett, engem figyelt. "-Biztos?" 

"-Igen." - Extra hangsúllyal, hogy biztos legyek magamban. "- Csináljuk." - Eltelt egy perc, majd Heidi vigyora hatalmas lett. Előredőlt, megölelt. "-Te vagy a legjobb." - Majdnem összetört, úgy szorított. "-Komolyan."

"-Tudom. Én leszek ma a nagyszerű szó ű betűjén az ékezet."  

-Horkantott. "-Fura vagy."

"-Mindig az vagyok." - Kibontakoztam az öleléséből, és kinyitottam az ajtót. "-Kész?" 

"-Igen," - csiripelte.

Kiszálltam a kocsiból, és azonnal felsikkantottam, mert a jéghideg eső a bőrömet áztatta. Becsaptam az ajtót, majd elindultam az utcán, kezemmel a leggyengébb pajzsot képezve, ami valaha a hajamat védte. Túl sok időt töltöttem el azzal, hogy a hullámokból egyenes szálakat varázsoljak, és nem akartam, hogy az eső tönkretegye. Víz csapódott a cipőmre, de amikor ráléptem a járdára, annak nagyon örültem, hogy nem csúsztam meg, és nem ismerkedtem meg személyesen is az aszfalttal. 

Heidi közvetlenül mögöttem jött, nevetett, miközben beszaladt a ponyva alá, és a vizet rázta a szögegyenes, hosszú, vörös hajából. 

"-Szent ég, ez az eső jéghideg"- ziháltam. Nem korai szeptemberi időjárás volt ez, mint ami ilyenkor szokásos, hanem inkább késő októberi. Hideg, jeges...

"-Nem folyt le a sminkem az arcomról, mint azoknak a tyúkoknak a horrorfilmekben, akiket meg akarnak ölni?"- kérdezte Heidi, és az ajtókilincsért nyúlt. (...) 

"-Nem. Minden ott van, ahol lennie kell."

"-Tökéletes." - És belökte a masszív, vörös ajtót.

Ibolya színű helyiséget láttam, és dübörgött a zene. Egy apró bejáraton mentünk keresztül, ami újabb bejárathoz vezetett - ám az ajtó, és közöttünk ült valaki.

Egy fickó. Egy hatalmas, kopasz gorilla, aki mindössze egy kantáros nadrágot viselt, és piercingek voltak mindenütt a fején - a szemöldökénél, a szeme alatt, a száján, és egy villám húzódott a szája fölött. Édes drága jézusom...

"-Hé, Clyde" - Heidi grimaszolt, mint aki teljesen közömbös. 

"-Yo"- Majd Heidiről rám nézett. A feje oldalra csuklott, a szeme összeszűkült. Ez nem lesz így jó. "-Azonosító."

Esküszöm, még mosolyogni sem mertem, ahogy kivettem a kártyát a többi közül. Ha mosolygok, tényleg olyan vagyok, mint egy jóllakott napközis - ami jelen helyzetben ugye nem lett volna túl jó - és biztos, hogy összepisilem magam. Még csak nem is pislogtam. Clyde ránézett az azonosítókra, majd az ajtó irányába mutatott. Rásandítottam Heidire, ő pedig kacsintott. Ennyi? Ezért ül itt ez a pasas? 

A feszültség kiment a nyakamból és a vállamból, ahogy visszatettem a kártyát a helyére. Nos, ez elég könnyű volt. Gyakrabban kellene ezt csinálnom. 
"-Kösz!"- Heidi megveregette Clyde hatalmas vállát, ahogy az ajtóhoz ment. Én meg még mindig ott álltam, mint valami idióta. "-K-kösz-köszönöm." Clyde megemelte a szemöldökét, és úgy nézett rám, mintha fel akarna tűzni a falra. Heidi visszafordult, megfogta a kezemet, és előre tolt, ahogy kinyitotta az ajtót. Megfordultam, és minden egyes érzékem azonnal túltöltődött. 

Ütem dübörgött a hangszórókból, ami a hatalmas helyiség minden zugát megtöltötte. A tempó hihetetlenül gyors volt, a zene szövege elmosódott, amikor fehér fény tört elő a mennyezetből. Néhány percig betöltötte az egész táncparkettet, majd visszahúzódott a sötétségbe. Emberek voltak mindenhol, a magas, kerek asztaloknál, a túlméretezett kanapékon, egy hatalmas boltozat alatt.   

A helység központi része egy merő káosz volt, karok fent az égben, hajak szanaszét a levegőben, a testek pedig az ütemre mozogtak. Keresztülnéztem a táncoló tömegen, és egy patkó alakú színpadot láttam, amit hihetetlenül gyorsan mozgó izzók világítottak meg, a fent lévő táncosok pedig izgatták a tömeget a kiabálásukkal és a csípőjükkel. 

"- Ez a hely nagyon vad, nem igaz?" - kérdezte Heidi, ahogy körém csavarta a karját. A szemem egyik emberről a másikra ugrált, a parfümök és az illatok pedig keveredtek az orromban. "-Valóban nagyon vad hely."

"-Azon a színpadon akarok lenni." - Grimaszolt, miközben a szemem kiszélesedett. "-Az a célom ma este."

"- Örülök, ha vannak céljaid" - válaszoltam szárazon. " - De nem tudsz csak simán felsétálni oda?" 

Megemelte a szemöldökét, és nevetett. "- Nem. Ahhoz, hogy oda feljuss, meg kell hogy hívjanak."

"-Kinek kell téged oda meghívnia? Istennek?" 

Horkantott. "- Valami olyasmi." - cincogta hirtelen. " -Ott van, akit kerestünk."

"-Hol?" - Buzgón kerestem a lányt, pásztáztam a tömeget. Heidi mellém lépett, és lassan megfordított minket, egyenesen az egyik asztal mögötti, eldugott kis zug felé. "-Ott." (...)

Csak oldalról láttam az arcokat, egy szőke srác éppen a telefonjára meredt, az állkapcsát úgy szorította, mintha most tört volna ketté egy kókuszt a fogaival. Szemben vele egy másik srác ült, sokkolóan kék, hupikék színű szemekkel. A feje hátra volt hajtva, és bár nem hallottam, mit mond, a mély, öblös nevetését igen. Majd a pillantásom jobbra esett, és megláttam a lányt, akit Heidi keresett.

Legalább egy fejjel magasabb volt mindkettőnknél, a haja tökéletes volt, a legjobb, amit valaha láttam. (...) Kicsit unatkozva nézett a táncparkett felé. Már éppen kezdtem Heidi felé visszafordulni, de megláttam, hogy egy alak sétál el a lány előtt, és leül a kanapéra. Piszkosszőke haja volt, emlékeztetett a fiúkra a katonaságnál. Amit láttam az arcából, abból azt tudtam leszűrni, hogy idősebb mindkettőnknél. Talán 25, 26? Akár hogy is, nem tűnt valami boldognak. Aztán megnéztem, hogy ki mellé ült le. 

Szétváltak az ajkaim. 

A reakcióm még önmagamhoz képest is meglepő és kínos volt. Legszívesebben arcon csaptam volna magam, de védelmemre szóljon, a srác lenyűgöző volt, az a fajta szépség, akire ha elsőre ránézel, nem hiszel a saját szemednek. Kócos, barna haja hullámokban végződött, az arca hiba nélküli, szoborszerű, "nincs szükségem filterekre" féle arc volt. (...) A szája maga volt a megtestesült álom, szépen formált állkapoccsal, és bár messze ült tőlem, de sejtettem, hogy a szemei is ugyanolyan intenzívek, mint ő maga. 

De nem csak a külsejével tudott hatni az emberekre, mint kiderült. Erő, hatalom sugárzott belőle, miközben borzongás futott végig a gerincemen. Semmi megjegyezhetőt nem viselt, csak egy farmert, szürke, feliratos pólót, két lába széttéve, egyik kezét pedig  a kanapé hátán nyugtatta. Lusta, öntelt, arrogáns...

A fordított szöveg teljes egészében saját munka, elvinni csak engedéllyel lehet. A képek, és a fordított szöveg eredetije ezen a linken érhetőek el:

2 megjegyzés:

  1. OMG!!!!!!
    Már nagyon vártam. Esetleg lehet tudni mikor jön ki magyarul??

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát figyelj. Amerikában október 30. a megjelenési dátum, és mivel a Luxen sorozat része, szerintem érdemes a KMK-t nyitott szemmel figyelni. Ha nem idén, akkor valamikor jövőre tuti. Bár volt már olyan húzásuk, hogy egy Amerikában megjelent könyvet hetekkel utána magyarul kiadtak, de volt már olyan is, hogy éveket kellett várni. Szerintem ez csak tőlük függ.

      Ev

      Törlés