2018. május 8.

# becoming calder # calder útja

Mia Sheridan: Becoming Calder - Calder Útja (A Szerelem Csillagjegyében 5.)

Kép forrása: pinterest.com

Van egy hely a mai Amerikában, ahol nincs áram, nincs vezetékes víz, és nem használnak modern eszközöket sem. Itt nincs helye álmoknak, önkifejezésnek vagy ambícióknak.

Itt él egy fiú, akinek a teste akár egy istené, a szíve pedig akár egy harcosé. Erős és hűséges; jól szolgálja, akit szolgálni kell. De az a bűne, hogy többet mer álmodni. Itt él egy lány is, akinek olyan az arca, akár egy angyalé, a szíve pedig telis-tele van bátorsággal. Ő a tökéletes engedelmesség mintaképe. De az a bűne, hogy vágyakozni mer arra, amiről azt mondták neki, hogy sohasem lehet az övé.

A Calder útja a jó és a rossz, a félelem és a bátorság küzdelméről szól. Arról, hogy a szerelem fénye még a legsötétebb helyeket is beragyogja – a kezdetektől a világ végéig.



400 oldal
Magyar kiadás: 2018.

Fordította: Sándor Alexandra Valéria
  Sorozat: A Szerelem Csillagjegyében 5.
A könyv kiadásáért a Könyvmolyképző felel.

Csavar: ✓
Cliffhanger: ✓
Morális kérdések: ✓
Váltott szemszög: ✓
Olvasható-e önállóan: ✓
Molyos arány: 88%

Érzékiség mérő:


Összegzett véleményem a könyvről

"Szeretett feleim, ugyanazok a kérdések merültek fel bennem,
amelyek bizonyára bennetek is."

Tegyük hát fel kérdéseinket az Úrnak, ő megadja a választ arra, hogy mégis mi a nyavalya volt ez a könyv, miért vigyorogtam már az ötödik oldalon úgy, mint Józsika a cukorkáspult előtt, hogy lehet ilyen kétségek között hagyni az olvasót, és persze hogy miért kellett kétszer annyi zsepit elhasználnom, mint az eddigi legfájóbb olvasmányomnál, a Thousand Boy Kisses-nél. Az Úr végtelen hatalmú, szeretetének, bölcsességének köszönhetően mind megnyugvást találhatunk a válaszaiban, ezután pedig élhetünk tovább, békében, áldásban - amíg nem jön a következő rész, én pedig nem kezdek bele angolul. Híveim, kapaszkodjunk most össze, hogy elérjen bennünket az Úr nagysága, és közös erővel találjuk meg a választ a kérdéseinkre, ezzel pedig bebocsájtást nyerünk az örök paradicsomba is. Hatalmas az Úr dicsősége, ámen.

Sokat gondolkoztam, miért van az, hogy Mia Sheridan két könyvére hármast, másik két könyvére pedig tízest adok, és végül arra jutottam, hogy megint én vagyok bogaras. Ember nincs, akinek annyi baja van ezzel a sorozattal, hogy lassan bérelhet magának egy csendes sarkot, meg egy fehér zubbonyt. Nem tetszett a Leo, nem tetszett a Leo Esélye, viszont imádtam a Stingert és az Archer Hangját - és mivel most nincs baj a részeg tengerésszel, azt hiszem, a hullámzó feeling nem azért van, mert sokat ittam apám rumjából, hanem mert a sorozat színvonala olyan, mint egy hullámvasút. Univerzum persze közbeszól, és figyelmeztet, hogyha 4 részből 2 nem tetszett, mogyorónyi esély sincs rá, hogy majd pont az ötödik fog. Everglow persze beáll a 3 majom mellé negyediknek, nem beszél, nem lát, nem hall, konkrétan tesz arra, amit mondanak neki. 100 esetből 99-ben szakadékban végzem, pedig még figyelmeztető jelek is vannak, hogy NE.

Félek bevallani, de az utóbbi időben egyre többször találkozom olyan könyvekkel, amik után legszívesebben beállnék a maffiához, majd jól megszorongatnám a nyakát azoknak, akik írták őket. Senkinek nincs olyan ötlete, ami után elégedetten füttyentenék, és nincs olyan könyv a kategóriában, ami után még a létezés is nehéz, ha nem gondolok minden nap rá, és a karakterekre. Felejthető sztori, felejthető karakterek - örülök, ha olvasás után egy órával még emlékszem a nevekre. Arra készültem, hogy itt is unalmas, százszor ismételt sztoriban lesz részem, aminek a végén csalódottan felsóhajtok, hogy erre ment el 3 nap az életemből...aztán elolvastam a könyvet. Mit mondhatnék? Nem kell mindig az előzetes feltételezésre hallgatni.

Botor, ugyanakkor égbekiáltóan zseniális ötlet 12 részt belezsúfolni egy sorozatba úgy, hogy minden rész összefügg, és mégsem függ össze. (!) 12 rész alapját a csillagjegyek adják, közben pedig 2-2 rész függ össze úgy, hogy olvasási sorrendet kelljen meghatározni - értem ezalatt a Calder Útját & a Finding Edent, vagy a Leo-t & a Leo Esélyét. Ezek így következnek, ahhoz viszont nem kell ezeket elolvasni, hogy érteni lehessen pl. a Stingert. Weird megoldás, de működik. Mia nem a tipikus "egyslágeres" szerző, hiszen azzal, hogy mindig kitalál valamit, ami adott könyvben kissé szokatlannak hangzik, egyedül csak rá jellemző - legutóbb például egy modern Tarzanhoz volt szerencsém, és imádtam. Szokatlan, bizarr, mégis sokkal jobban működik, mint az, amikor valaki biztosra megy, csak a jól beváltat követi - amivel nálam nem fog jó értékelést elérni az alkotó. Az utóbbi időben levont következtetések alapján nem fogok már visszatérni a dugás, dugás hátán, magyarázat nélküli, "addig kell jól megírni, míg ágyba kerülnek, onnan meg már mindegy" típusú NA-hoz. (Hallom, ilyen az Idol is, de erről még meggyőződöm.) 


 „és a homályt elvettem, amely szemed ülte eleddig, hogy jól ismerd föl, melyik itt isten, melyik ember.”

Már az első oldalon sejtettem, hogy nem mindennapi könyvvel állok szemben, mert azért az Iliászból idézetet bebökni egy NA elejére...ahhoz tényleg fel kell valamit mutatnia az alkotónak. Egyébként nagyon jól eltalálták az idézetet, mert elsőre is nagyon sokat mond, a könyv után pedig úgy éreztem, hogy 2 sorban van összefoglalva a Calder Útja. Nem akarok spoilerezni, csak annyit mondok, érdemes a sorok mögé nézni. A prológus elsőre zavaros katyvasz volt, kétszer olvastam végig (plusz az egész könyvet...) mire felfogtam, hogy itt nagy dolgok történnek. Mintha nem is Mia Sheridant olvasnék, annyira más, annyira eltérő attól, amit eddig írt. Persze nem is ő lenne, ha a bizarrt nem tudná még bizarrabbá tenni. (Egyébként mekkora arc, azt teszi be prológusnak, ami nyilvánvalóan már a Finding Edenhez tartozik, hiszen az első mondat úgy szól, hogy az a valaki buszról száll le, és olyan éhes, hogy. Óriási.) Talán azért is volt rám ekkora hatással a Calder Útja, mert ez még a bizarr NA könyvek között is a legbizarrabb - jó értelemben, és ez az, amire szükségem van. Persze itt nem az lepett meg, amire számítanátok, hiszen tudom, hogy létezik ez a fajta...ömm, imádat? Minek nevezzem, amikor van egy vezető, az ő szava áll minden, mindenki felett, miközben bort iszik, és vizet prédikál? Számomra ez nem idegen, hiszen szivacsként minden nap tanulok valamit, hallgatom a híreket, a rádiót, stb. Az lepett meg, hogy egy ilyen témát NA-ba helyeztek, méghozzá úgy, hogy a végére telesírtam az összes zsepit, amit találtam. 

Úgy szerettem ezt a könyvet, még akkor is, amikor nem láttam a könnyeimtől...és azt kell mondjam, ez nem NA, hanem egy egész más szint. Nehéz ezt a könyvet a műfajba sorolni, mikor ennyire fontos kérdéseket és üzenetet hordoz - én az olyat nevezném NA-nak, mint a Papír Hercegnő, amiben az értelem legapróbb szikrája sincs meg, de legalább szórakoztat. A Calder Útja azzal büszkélkedhet, hogy benne megvan az a szikra, ami után még lehet keresgélni, még lehet többet tudni. Lendületes, sodródó, magával ránt, morális kérdések tömkelegével foglalkozik, közben felmutat egy olyan szépen megírt szerelmet, hogy az minden alkotónak becsületére válna. 

Calder és Eden két erős, félelmetesen jól megalkotott karakter: előbbi a hatalmas szíve miatt (úgy megölelgettem volna néha - és esküszöm, ott tartottam, hogy én építek neki egy másik szerkezetet) utóbbi meg a csendes kis naiva, de bármelyik tökös, hangos "kollégájával" felveszi a versenyt, és talán mondanom sem kell, hasznos, ha valaki nem mutatja meg azonnal, mire képes. A fegyverhordozót meg legszívesebben elraboltam volna, hiszen hármuk közül talán ő hasonlított hozzám leginkább. Calder, Eden és Xander olyan elegyet alkottak, ami engem szinte a sokk közeli állapotba sodort, hiszen ebből a három tulajdonságból vagyok összerakva, és most láttam magam kívülről is. Calder jó szívű, Eden csöndes, Xander meg az elejétől azt tette, amit tennie kellett - holott tehette volna azt is, hogy feldob mindenkit, aki lázad. Az olvasás alatt olyan érzésem volt, mintha hozzám beszélnének, hogy tartsak velük - szinte leugrottak a lapokról, és ez iszonyúan tetszett. Sokkal előbb láttam a dolgokat, mint Calder és Eden, és nagyon szorítottam, hogy sikerüljön nekik - mert ezt a szerelmet egy ilyen baromságért elvesztegetni...felállt a szőr a hátamon, ha csak belegondoltam. Az évődő, csipkelődő hang, amit egymással megütöttek, olyan volt, mint valami előjáték a szívnek - és ha van valami, amit értékelek, az az, ha bevezetik a dolgokat, és nem vágnak rögtön a dzsumbuj kellős közepébe.

Érdekes volt arról olvasni, hogy Caldernek milyen háború dúlt a szívében - egy olyan dolog miatt, amiért kicsit sem lenne szabad. Döbbenet, hogy egy majdnem felnőtt férfi ennyire küzd, ellenáll annak, ami a szívében formálódik. Legszívesebben beordítanék a könyvbe, és megmondanám neki, hogy azonnal húzza el a valagát Edenhez, és valljon színt. "Mi van, ha mégis? Mi van, ha szerelmes leszek abba akibe nem szabad? Mi lesz, ha kitudódik? Mit fognak mondani? Mit mond a közösség? Mit mond Isten? Kitagadnak?" - Ember, menjél már, mi vagy te, ovis? Isten meg forduljon el, nem azért van, hogy leskelődjön. Nem akarok most arról beszélni, hogy a gimiben életem legjobb 3 évét kaptam egy olyan dolog miatt, ami azelőtt még az életem végét jelentette volna. Szóval a változás...kell valaki, aki meglépi, és utána biztos, hogy jobb lesz. De Edennek is mondtam volna pár keresetlen szót. Jó, tudom, megértem, hogy egy olyan szituációban, mint amiben ők voltak, a tagadás a legjobb, de én mégis azt mondom, nem kell mindig másokra tekintettel lenni, ha szerelmes az ember. És helyesen döntött mind a kettő. Persze ha nem lett volna egy fegyverhordozó is a dologban, talán nem úgy sülnek el a dolgok, mint ahogy elsültek. 


Azt hiszem, az író zsenialitása ott mutatkozik meg, amikor kellően összezavarja az olvasót, mégis mindent olyan tisztán, fekete - fehéren ír le, mint a nap. Persze az sem árt, ha van háttértudás, ugyanis rögtön a prológus után azzal kezdődik a könyv, hogy egy ünnepség miatt a férfiaknak zsinóros nadrágot, kalapot, a nőknek hosszú, bokát eltakaró szoknyát kell venni. Gépek nélkül dolgoznak, ló vontatta ekével szántanak, kútból hordják a vizet, kézzel mosnak - ami leginkább az amishokra jellemző. A könyvben nem nem nevezik meg pontosan azt a közösséget, ahol Calder és a többiek élnek, de szerintem hasonlóról van szó - pár dolgot kivéve, persze. De tudjátok mit? Szívesen kipróbálnám, milyen az amishok élete - de ha nem lennék a modern világ szülötte, valószínűleg nem lenne meg az a képességem, hogy feltűnik, ha valami nem smakkol. Márpedig amikor azt mondták, hogy nekik nem lehet könyveket, regényeket olvasni, akkor kezdett bűzleni a dolog. Ugyanis ha valaki olvas, az gondolkodik, és előbb - utóbb megkérdőjelezi a rendszert, amiben él. Erre viszont nincs szüksége annak, aki az orránál fogva akar vezetni valakit. De említhetném azt is, amikor a "kedves vezérnél" mosógép, elektromos áram van, csapból folyik a víz, a nép meg él agymosottan boldogan, a vezér szavának engedve - és aki megkérdőjelezi, az munkatáborban végzi, ott majd megtanulja, hogy egy isten létezik, az pedig a vezér. Ismerős ez bárkinek is? Nem véletlenül, nézzétek meg Észak - Koreát...de a legnagyobb vicc még hátravolt: Elysium. Mondom stop. Hogy mi? Ilyen helyet nem ismerek, pedig állandóan a térképet nézem...

Spoileres rész lehet.

Meg fogtok lepődni, de a kedvenc részem az volt, amikor a fiúk és Eden belecsöppentek a mi világunkba, és mindenre rácsodálkoztak. Nem láttak forgóajtót, szóval képzelhetitek a döbbenetet...Calder először látott vízcsapot, tv-t, és azt is nehezen hitte, hogy ennyi áru van a szupermarketben. De a zuhanyzó, az bejött neki - főleg amikor még társaságot is kapott. Muhaha. Nagyon tetszett, amikor beszálltak a liftbe, és nem tudták, mi történik, Calder pedig védte volna Edent. Utóbbinak meg fogalma se volt, miért vannak kirakva a kis tasakok a hotelben, sőt, nem is tudta, mire valók...ártatlan kis nudli, egyem a lelkét. Ők hárman hihetetlenül kiforrott karakterek, és most kénytelen vagyok megemelni a kalapomat Mia előtt, hiszen megtalálta az arany középutat a karakterek, és a cselekmény között, aminél nagyon sokan elcsúsznak. Szörnyen felkavaró, bizarr, mégis csodálatos, szívet tépő lett az egész. A karakterek nem tesze - tosza, tutyi - mutyi, ostoba jellemek, akikhez sajnos már eddig is túl sok szerencsém (?) volt, hanem igenis odateszik magukat, küzdenek, hisznek, álmodnak...kézen fogják az olvasót, és viszik magukkal. A Calder és Eden közötti kémiára pedig egyszerűen nem tudok mit mondani, régen volt már szerencsém ilyen gyönyörűen és élethűen  megírt sorokhoz. Fantasztikus volt az első betűtől az utolsóig.

Spoiler vége.

Fogalmam sincs, hányan nézik meg a kész fordítást, mialatt és miután kikerül a műfordító kezéből - annyit tudok, hogy az Archer Hangjánál valószínűleg kevesebben olvasták el, mint kellett volna. Rengeteg volt benne a hiba, érthetetlen, szövegkörnyezetbe nem illő kifejezésekkel, szóval akadt bajom bőven. Nincs jogom bírálni egy fordítást, főleg úgy, hogy sejtem, mi munkába kerül 400 oldal, néhány dolog azonban szörnyen irritál (pl. a mondatok közé szúrt felkiáltójelek!) - ezért szeretem jobban az eredeti változatot. Az úgy van leírva, ahogy kipattant az író fejéből, nem ment át huszonöt fejen és kézen. Mantráztam, kanalat hajlítottam, hogy most sikerüljön SAV-nak kiküszöbölni a hibákat, és ne kerüljek olyan helyzetbe, hogy fél csillaggal kevesebbet kell adnom a fordítás miatt. Szerencsére ez a problémám már akkor elillant az éterbe, amikor az első öt szót (!) elolvastam. Mindent kiküszöböltek, amit az előző résznél szóvá tettem, sőt, SAV valószínűleg most engedte el az eddig összegyűjtött csít - én meg csak csodáltam, hogy most az eredetinél is kifejezőbb, gyönyörűbb lett a fordítás, és ha már arról álmodozom, hogy egyszer én is könyvet fordítok, legalább van előttem minta, hogy "igen, ez a Nr.1., ezt tartsd magad előtt." 

 Kép forrása: Pinterest
   
Akadtak szituációk, jelenetek, amik láttán igencsak kinyílt a bicska a zsebemben, pedig tisztában vagyok pl. az emberi ostobasággal, és tudom, hogy működik a világ. Lehet, hogy más elsiklik felette, de akkor, amikor valaki látja, hogy annak a nyomorultnak csak egy medálja van, szakadt, koszos, és majd éhenpusztul - ennek ellenére mégis azt tartja a legnagyobb bajnak, hogy az véletlen levert egy vázát, mert világát nem tudja, meg hogy így fizess, úgy fizess, rendőrség, izé, hozé, hát nem tudom. Persze most már világos, miről szól a prológus, és miért nem értettem ötszöri olvasásra se, de a helyzet abszurditása egyszerűen felháborító. És akkor jöttek azok, akik végignézték a jelenetet, de amikor segítséget lehetett volna nyújtani, elfordították a fejüket. Három, a világról semmit nem tudó embernek ebben kellene megtanulni boldogulni? Ájáj...

Most már csak az maradt, hogy szóljak pár szót a lezárásról - ami kétes érzéseket ébresztett bennem: sejtettem, valami ilyesmi fog történni, mert az első perctől világos volt számomra, hogy csak idő kell, és a csúnya, gonosz farkas felfalja az összes bárányt. Mia nem volt szívbajos, a legkülönfélébb eszközöket válogatta ki, és tette a sztoriba, csak hogy nekem (és a többi olvasónak) még jobban fájjon, ráadásul a szenvedést, a fájdalmat olyan érzékletesen írta le, hogy az lepett volna meg a legjobban, ha nem sírok rajta. Szinte belemarta magát a pórusaimba az a jelenet, amikor Calder és Eden elbúcsúzott egymástól. Nagyon fájt. Őszintén reméltem, hogy Mia nem lesz olyan gonosz, mint a kollegina, Tillie Cole, de volt, amikor nagyon kapaszkodtam a fotel szélébe, és félig csukott szemmel követtem a cselekményt. Így kell ezt csinálni, kérem szépen, és nem mindig érdemes "élünk boldogan, csókolom" végű lezárást adni egy könyvnek. Bár némi megnyugvást jelent, hogy így lett vége, mert bár Mia elrejtette a dolgokat, mégis sok mindent lehet belőle tudni. Most itt vagyok, a Finding Eden előtt, latolgatom az esélyeket, próbálom kitalálni, hogy mi jön még - Miát ismerve valami érdekes, valami bizarr, és valami csodálatos. 
 
Neked való a Calder Útja, ha...


😊 Szeretsz zokogni egy könyvön
😊 Nem zavar a nagyon erős függővég
😊 Szeretsz tanulni, új információkat "felcsipegetni"
😊 Érdekel, milyen lehet egy elzárt közösségben élni
😊 Olyan NA-t keresel, aminek mély mondanivalója van
😊 Szereted, ha két külön műfajt kevernek (itt NA és disztópia)
😊 Kíváncsivá tesz a tudat, hogy léteznek a miénktől merőben más társadalmak, közösségek

Inkább hagyd ki a Calder Útját, ha... 

😒 Laza, "egydélutános" NA-t keresel
😒 Nem kedveled Mia Sheridant, mint írónő
😒 Nem szereted a bizarr könyves megoldásokat (pl. a fent említett prológus)
😒 Nehezen tudod megemészteni, hogy a világon léteznek elzárt közösségek, agymosott emberek, és magukat istennek képzelő, beteg "vezetők" 

 
Ennyi cicát tudtam előhívni a végső pontozáshoz:

Filmek, sorozatok a könyvhöz kapcsolódóan
*nagyon ajánlom megtekintésre.

Élet az Amisokkal (Living with the Amish)
angol dokumentumfilm sorozat, 2011.


Beépülve Észak - Koreában (Inside North - Korea)*
színes, magyarul beszélő, ismeretterjesztő film, 45 perc 


https://www.dailymotion.com/video/x6cwsis

Szegény embert az Amish Húzza (For Richer or Poorer)*
Amerikai Vígjáték, 115 perc, 1997

https://videa.hu/videok/film-animacio/szegeny-embert-az-amish-huzza-amerikai-amishu-vigjatek-9a6Dd2SqrgxRY8E7  

 
Szavazás 

Kipróbálnád - akár csak egy napra is - milyen az élet egy olyan közösségben, mint pl. az Amish?
Soha. Biztosan nem bírnám egy napig se telefon, internet, elektromos áram, stb. nélkül.
Igen. Néha nagyon szívesen elszakadnék a modern világtól, és hátrahagynék minden kényelmi eszközt is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése