2018. június 9.

# bénaság # Érdekes

Szösszenetek: Véletlen innovációk, amik átformálták az embert - avagy a bénaság nem mindig hátrány...

 
Azt feltételezzük, hogy az átütő felfedezések hosszas kísérletek, tesztelések eredményei, hatalmas koponyák, tudományos csoportok dolgoznak a jövőt megváltó találmányokon, hogy minden az általuk elképzelt formában ölthessen alakot - és ez így is van rendjén. Azonban néha elég egy sorsára hagyott petricsésze, vagy egy dühös alkalmazott, aki a vendég fejére borítaná az ételt, így olyan innovációk születnek, amik generációk életét változtatják meg. Az ősember is puszta véletlenek sorozatának köszönhetően jött rá, hogy a tűzvészben elpusztult állatok égett húsa finomabb, mint a nyers, és valószínűleg véletlenül fedezte fel azt is, hogy a tűzbe hullott fűszernövénytől még finomabb a sült hús. A szösszenetek mai részében olyan találmányokat, innovációkat mutatok be nektek, amiknek a feltalálói álmukban sem gondolták volna, hogy végül olyan óriási dolgok lesznek a bénázásukból, az elfelejtett, sorsukra hagyott dolgaikból, amik az életünket könnyebbé teszik, és nélkülük ma már nehezen boldogulnánk. Higgyétek el, tényleg a hülyeségé, a szerencsétlenkedésé a múlt, a jelen, és persze a jövő is. Ami nem mindig baj.

Szacharin
Constantin Fahlberg, 1879. 




A hülye elfelejtett kezet mosni. 1879-ben Constantin Fahlberg orosz kémikus annyira belemerült a kutatásaiba, hogy elvesztette az időérzékét, és kézmosás nélkül ment haza a baltimore-i John Hopkins egyetemről - majd amikor leült az asztalhoz és beleharapott az ételbe, valami nem volt rendben, ugyanis minden ételnek édes íze volt. Fahlberg először azt gyanította, hogy a felesége tett valami szokatlant az ételbe, de a neje tagadta, hogy így lenne, az ő kétszersültjének nem lehetett édeskés mellékíze. Fahlberg rájött, hogy az édes íz valószínűleg a kétszersültet tartó kezéről származik, amit nem mosott meg vacsora előtt. Másnap visszament a laboratóriumba, megismételte az előző nap elvégzett kísérleteket, és ezt addig folytatta, amíg reprodukálta a különös, édeskés ízt. Így született meg a finomított cukrot helyettestő egyik édesítőszer, a szacharin. Miután Fahlberg több szabadalmat is beadott a szacharin előállítására, 1886-ban New Yorkban elkezdte árulni. A szer hamar népszerű lett, az orvosok fejfájás, hányinger, elhízás ellen írták fel, és ez a legrégebben használt édesítő is, édesítőereje kb. 350-szerese a cukorénak.

Pezsgő
dom. Pierre Perignon, 1697.
 
   
Még a XVII. században élt szerzetes, dom. Pierre Perignon sem gondolta volna, hogy halála után néhány évszázaddal az ő nevét fogja viselni a világ luxusitalának számító Dom Perignon. A legenda szerint a franciaországi Champagne tartományában élő szerzetes találta fel valamikor a XVII. század közepén a buborékos alkoholos italt, a pezsgőt. Ez a borvidék Párizstól 150 km-re fekszik, de a szélsőséges időjárás itt nem kedvez a borkészítésnek. Egy ilyen hideg, esős vidéken máig nehéz olyan bort készíteni, amelyek az iható kategóriába tartozik, és az apát is megtapasztalta a szélsőséges időjárás és a borkészítés fúziója okozta nehézséget: a másodlagos erjedés beindulását.  A XVII. században a borban lévő buborékok nem az elegancia, hanem a borhiba szinonimái voltak. Úgy gondolták, ha pezseg az ital, az valamilyen technológiai, borászati hibának tudható be. A hamar beköszöntő hideg miatt a pincében lévő borok erjedése leállt, mielőtt a mustban lévő cukrok szén-dioxid mellett alkohollá tudtak volna alakulni - a tavaszi felmelegedés viszont újra „felébresztette” az élesztőket, melyek ismét aktivizálódtak, a maradék cukor fermentációja is beindult. Dom Perignon a ki nem erjedt borokat tavasszal lepalackozta és parafa dugóval lezárta, a borban lévő maradékcukor fermentációja így nem a hordóban, hanem a palackban ment végbe. A pezsgő lényegében a szélsőséges időnek köszönhető, meg egy apátnak, aki hordó helyett palackban hagyta a bort, és a bor így szénsavas lett.

Chips
George Crum, 1853. 


1853. augusztus 24.-ét mutat a naptár, az amerikai Saratoga Springs egyik éttermében járunk, a főszakácsot George Crum-nak hívják. Emberüknek szörnyen elege van az egyik vendégből, mert annak nem tetszik, ahogy a szakács a krumplit süti, és folyton visszaküldi az ételt. Majd amikor végleg elszakad a cérna, az addig vastagra szeletelt sült krumplit hajszálvékonyra vágja, kisüti, és úgy küldi ki a vendégnek. A vendég nem küldi vissza, sőt, még egy adagot rendel. Így született meg a krumplichips, aminek akkora sikere lett, hogy az étterem étlapjára is felkerült, majd rövidesen elkezdték csomagban árulni. A happy end viszont elmaradt, ugyanis a abban az időben afro-amerikaiak nem adhattak be szabadalmi ötletet, így Crum nem kapott a feltalálásért cserébe semmit. Miután egy kereskedelmi képviselő, Herman Lay az 1920-as években feltalálta a krumplihámozó gépet, nagyüzemben kezdték el gyártani a krumpliszirmot. Eredetileg a chips fűszerezetlen volt, először egy írországi üzemben látták el fűszerekkel, ízfokozókkal. 

Slinky
Richard T. James, 1943.



Amivel Ace Ventura szórakozott, amiből a Toy Story-ban a játékkutya, Slinky volt összerakva, egy olyan játék, amit szintén csak a puszta véletlennek köszönhetően találtak fel. Richard James 1943-ban az amerikai hadsereg mechanikai mérnökeként olyan rugó megtervezésén dolgozott, ami a nagy tömegű felszerelést viharos időben is a hajón tartja. Az egyik kísérleti rugó azonban "önállósította" magát, leesett a polcról, átgurult az asztalon, amit a fickó végignézett, és eszébe jutott, mi lenne, ha a rugózáson alapuló játékot tervezne. 500 dollárért kifejlesztett egy gépet, amivel megformálta az acélt, tömeggyártásba kezdett, majd karácsonykor bemutatták a Slinky-t, a rugózó játékot - és azonnal elvitték az összeset. A következő években másik 300 millió darab kelt el, nagyon szerették az emberek a játékot, ami a fizika törvényein alapul, és amit minden kisgyereknek megvettek a szülei. Nekünk is volt itthon legalább 3, és a dédimnél is ugyanennyi.

Teflon
Roy Plunkett, 1938.
 
  
Hihetetlen, igaz? Az egyik leghasznosabb anyagot, aminek a csúszóssága még a függőleges falon felszaladó gekkóknak is reménytelen kihívást jelent, egy véletlennek köszönheti a világ. Roy Plunkett 1938-ban a DuPont vegyipari vállalatnál dolgozott, ahol a hűtésre szolgáló gáz, a freon tanulmányozásával bízták meg, a kísérletezéshez pedig mélyhűtött acélpalackokban tárolt tetrafluor - etilént használt, amikor az egyik palack a Slinkyhez hasonlóan önállósította magát, kifulladt, és nem jött belőle gáz. Viszont a palack súlya ugyanakkora maradt, aminek elvileg nem szabadott volna megtörténnie. Emberünk atomjaira szedte a palackot, és belül fehér színű, viaszos port talált. Az anyagnak, amelyről a vizsgálatok során kiderült, hogy poli-tetrafluoretilén, a tetrafluor - etilén egy spontán létrejött molekulája, a képlete hangzása alapján a teflon nevet adták. A teflon színtelen, szagtalan por, valamennyi műanyag közül a legkevésbé éghető, ellenáll a vegyszereknek, a hidegnek és a melegnek, kielégíti a legszigorúbb élelmiszeripari és gyógyászati követelményeket, számtalan célra használják, tömítések, áteresztőcsapok, tolózárak, vegyipari eszközök bevonataiként. Mivel magas hőmérsékleten sem tapad rá semmiféle anyag, alkalmas edények bevonására is. Az első konyhai serpenyőt 1954-ben egy francia mérnök vonta be teflonnal a háziasszonyok nagy örömére, azóta több százmillió teflonedényt adtak el. Magyarországra csak a hetvenes évek táján jutott el, de nyugaton már 1958-tól mindennapos tárgy volt az olyan edény, amelynek teflonbevonata van, és nem ragad bele az étel.

Kukoricapehely
John Harvey Kellogg, 1894.

 

Mint sok találmány az emberiség történetében, a kukoricapehely is egy balfogás mellékterméke volt: John Kellogg, és fivére, William egyszerűen vízben felejtették a búzát. Amikor később fel akarták használni, látták, hogy a búza elázott, de mivel az anyagi erőforrásaik szűkösek voltak, nem dobták ki. Amikor a hengerelésnek nekikezdtek, kis pelyheket kaptak, amit kisütve odaadtak az általuk üzemeltetett üdülőszanatórium (!) lakóinak. Érdekes ember volt a két pacák, főleg John, aki azt gondolta, hogy az egyszerű élelmiszerek, mint amilyen az általa feltalált kukoricapehely is, segíthetnek a leszokásban. Az önkielégítésről leszokásban. Pár hónappal később a pehely készítése már a szabadalmi hivatalnál volt, és 1896-ban meg is kapták rá a védettséget. Ezután kezdtek más gabonákkal kísérletezni, többek között a kukoricával, ami ízletesebb pelyhet adott, mint a búza. Az igazi áttörésre azonban jó tíz évet kellett várni: 1906-ban kezdődött az, amivel a reggeli pelyheket sikerült a közönséggel megkedveltetni: a hozzáadott cukor. Hogy a kukoricapehely mekkora siker volt, jól mutatja, hogy a cég 1906-os megalapítását követő harmadik évben eladták az egymilliomodik dobozt, ami a kor mértékei szerint példátlan sikernek minősült. 

Dinamit
Alfred Nobel, 1867.


Sajnos azt kell mondjam, nem csak a prérifarkas került "érdekes" helyzetbe, amikor el akarta kapni a Gyalogkakukkot, és emiatt robbanóanyagokkal, TNT-vel és dinamittal szórakozott. Ezek ugyanis seggberúgnak, ha nem a "rendeltetésnek megfelelően" használják őket. Alfred Nobel 1847-ben találta fel a nitroglicerint, egy olajos, folyékony halmazállapotú oldatot, ami glicerinből, salétromsavból és kénsavból állt. Bár a vegyületet enyhén szólva se tartották annyira biztonságosnak, hogy gyakorlati hasznot is húzhassanak belőle, ennek ellenére a család tovább folytatta a robbanóolaj kereskedelmi és ipari felhasználása lehetőségének kutatását. Később viszont már mindenki úgy gondolta, ezeket a vizsgálatokat nem is szabadott volna elkezdeni, 1864-ben Nobel öccse és több másik munkás is meghaltak a nitroglicerin okozta robbanás miatt az egyik svéd üzemben. A katasztrófa végül tovább ösztönözte Nobelt, hogy megtalálja a halálos vegyszer felhasználásának biztonságos módját, csakhogy a család San Francisco-i gyárában azután még 15-en haltak meg puskapor okozta robbanásban. A megoldásra Nobel végül 1867-ben jött rá, amikor véletlen összekeverte a kovaföldet a puskaporral. Egy stabil és könnyen alakítható masszát kapott, majd a találmányt dinamit néven szabadalmaztatta, ami a „dunamis” (hatalom) görög szóból származott. Egy évvel halála előtt, a végrendeletében pedig létrehozta a díjat, ami olyan kutatók pénzügyi jutalmazására szolgál, akik nagyot alkottak a tudomány területén.

Tépőzár
George de Mestral, 1941. 

 

Ez az egyik legérdekesebb történet, főleg mert ehhez saját élményt is tudok kapcsolni. Amikor lerántják a tépőzárat, jellegzetes, mással össze nem téveszthető hangot ad. Mivel én kíváncsi gyerek voltam, minden érdekelt, mindent megnéztem, így az sem kerülte el a figyelmemet, hogy amikor a tépőzáras cipőmből kibújtam, annak pontosan olyan hangja volt, mint amikor a ruhámból téptem kifelé a bogáncsot, egy gazt, ami a fűben nő. A kettő nem véletlen függ össze, de erre évekig nem jöttem rá. Egy svájci mérnök, George Mestral a második világháború előtt a kutyáját sétáltatta, de séta közben a kutya is, meg a pacák is tiszta bogáncs lett. Leszedegette a cuccot, jobban megnézte, és elkezdett gondolkodni, hol lehetne felhasználni, hogy a bogáncs ragad, és nehezen, csak tépkedéssel lehet eltávolítani. A tépőzár végül ennek mintájára egy évtizedes kísérletezés és fejlesztés eredményeként 1951-ben született meg. A találmányt Mestral "Velcro"-nak nevezte el, angolul most is ez a neve. Ez a "velour," azaz a bársony és a "crochet", vagyis a horog szavak kombinációjából áll. A tépőzár a nyolcvanas évek elején jelent meg Magyarországon, de akkor még valódi kuriózumnak, nyugati, drága úri mulatságnak számított.

Coca - Cola
John Pemberton, 1885. 



Mit is mondhatnék? A történelemnek néha elég furcsa humora van. A Coca - Cola feltalálásához nem kellett más, csak egy pasas, aki egészen mást tervezett, mint ami végül kisült a dolgokból, egy szesztilalom, és egy béna csapos. 1885-ben John Pemberton, közismertebb nevén "doki", a fejfájás és a másnaposság ellenszerét kereste, kevesebb, mint több sikerrel. Elkeseredésében bor és kokacserje kivonat keverékéből kotyvasztott italt - majd jött a szesztilalom, amikor minden alkoholt betiltottak, így Pemberton "boroskólájának" is mennie kellett. Viszont emberünk nem adta fel, ha nincs ló, a szamár is jó alapon bor helyett vizet kevert a kokacserjés kotyvalékba. Majd jött egy idióta csapos, aki víz helyett jéghideg szódát öntött a cuccba. Pemberton nem tétlenkedett, kíváncsi volt, mennyire ízlik az embereknek a (vizes) szódás, kokacserjés kotyvalék - meglepő módon jónak találták. És innentől kezdve nem volt megállás, csak a kokacserjét cserélték ki. A neve viszont azóta is hűen őrzi a kokót, tetszenek látni? Az új ital első reklámja 1885-ben jelent meg az Atlanta Journal-ban, Magyarországon először az 1967-es Budapesti Nemzetközi Vásáron mutatták be, palackozását 1968. július 17.-én kezdték meg a Magyar Likőripari Vállalat kőbányai üzemében, majd 1970-ben, a Szeszipari Vállalatok Trösztjének megalakulása után minden hazai szeszipari vállalat megkapta a palackozás jogát.

Penicillin
Alexander Fleming, 1928.


A penicillin felfedezését a skót Alexander Fleming nevéhez kötik, habár nála korábban is észrevették a Penicillium antibakteriális hatását, az észak-afrikai beduinok legalább ezer éve készítenek gyógykenőcsöt a szamarak hámján keletkezett penészből. Egy olasz orvostanhallgató megfigyelte, hogy az udvarukon működő kút vize a környékbeliek hasmenéses megbetegedéseit gyógyítja, majd 1895-ben publikálta, hogy a kútfedő kőlapról nyert penészgomba kivonata a laboratóriumi baktériumtenyészeteket 8 nap alatt teljesen elpusztította. Egy francia katonaorvos 1897-ben megfigyelte, hogy az arab lovászinasok a nyirkos nyergeken megtelepedett penészgombát használják a nyereg okozta kisebesedések kezelésére, majd később azonosította a Penicillium penészgombát, ami elpusztította az E. coli baktériumtörzseket is.

1928. szeptember 3.-án, a londoni St. Mary's kórházban található laboratórium takarítása közben Alexander Fleming bakteriológus észrevette, hogy a nyaralása előtt mosatlanul otthagyott Petri-csészében kékeszöld penész kezdett el nőni, és úgy tűnt, a penész feloldja a csészében tárolt staphylococcus baktériumot úgy, hogy egyfajta "védőfalat" húz maga köré. Ma már tudjuk, hogy a szabad levegőn hagyott mosatlan tárgyakon, ételeken egy idő után megjelennek a baktériumok, itt is ez történt, a baktérium növekedésnek indult, mert senki sem mosta el a csészét. Fleming megállapította, hogy valami meggátolta a baktérium szaporodását. Kezdetben optimista volt a penicillin fertőzésekkel szembeni hatékonyságát illetően, ráadásul a szernek minimális toxikus hatása volt az akkori szerekhez képest. További kísérletei után azonban úgy vélte, hogy a penicillin nem tud elég hosszú ideig az emberi szervezetben maradni ahhoz, hogy a  baktériumokat elpusztítsa. Ezért 1931-ben felhagyott a penicillin tanulmányozásával, majd 1934-ben kezdte újra a kísérleteket, és 1940-ben sikerült tisztított formában előállítani a szert. Tömeges előállítása 1944-ben kezdődött el, a penicillin ma a legismertebb, alkalmazott antibiotikum.

Mikrohullámú sütő
Percy Spencer, 1946. 


Na ez a ciki, nem a faláb. 1946-ban Percy Spencer mérnök és radarspecialista éppen mikrohullámokat tesztelt, amikor a zsebében lévő csokiszelet megolvadt. Mivel specialista volt a fickó, sejtette, hogy a mikrohullámoknak közük lehet a történtekhez, így fogta a kollégáit, maga köré gyűjtötte őket, és más ételekkel is elkezdtek kísérletezni. Amikor kukoricát próbáltak ki, a szemek szerteszét repültek, pattogtak a szobában. Majd következett a tojás. Kanna tetejébe lyukat vág, tojást beleteszi, kanna fölé irányítja a mikrohullámú sugarat. Tojás megfő, majd kirobban a kannából, egyenesen az egyik ott ácsorgó kollega képébe. Az első Spencer-féle mikró már 1945-ben elkészült, mégis tíz évet kellett várni arra, hogy megjelenjenek a piacon az otthoni felhasználásra szánt készülékek. Az első, hűtőszekrény méretű és 340 kilós Radarange nevű mikró egy étterembe került, majd a kísérletezések hamar meghozták a kisebb, szintén nagyüzemi konyhákba szánt darabot, ami 3000 dollárba, mai árfolyamon körülbelül 5,5 millió forintba került. 1955. október 25-én, 63 évvel ezelőtt a Tappan bemutatta az első olyan mikrohullámú sütőt, amit a családok is használhattak az otthonukban – ha elég pénzük volt. A készüléket ugyanis közel hárommillió forintért lehetett megvenni, és csak tizenkét év múlva, 1967-ben volt nagyobb áresés, akkor 850.000. forintba került egy mikró. Nem csoda, hogy az eladások csak az 1970-es évektől indultak be, akkorra sikerült kikísérletezni egy mérsékeltebb ár-érték arányt annál a háztartási eszköznél, ami ma már az amerikai, és magyar konyhák 90%-ának része.

Pálcikás jégkrém
Frank Epperson, 1905.


Mi történik, ha a gyerkőcöt egyedül hagyjuk a gondolataival, a képzelgéseivel? Hát "feltalálja" a pálcikás jégkrémet. Bizony, a hűsítő nyalánkság eredeti ötlete 1905-ből származik, egy akkor 11 éves gyerek, Frank Epperson fejéből pattant ki. Egyik este kevert magának egy kis gyümölcslevet - fontos megjegyezni, hogy a kölök Soda Pop üdítőt szeretett volna magának venni, ami akkoriban lett népszerű, csakhogy pénze nem volt, így homemade akarta előállítani a cuccot - majd a poharat szépen kint felejtette a hidegben. Másnap aztán meglepve látta, hogy az ital teljesen ráfagyott a pohárban lévő keverőpálcikára, folyadék helyett szilárd halmazállapotú anyag volt benne. Az agyafúrt kis fickó nem kürtölte világgá a felfedezését, tizennyolc évig titokban tartotta, és felnőtt fejjel, 1923-ban dobta piacra epsicle (ejtsd: epsziköl) néven, családneve rövidítése és az angol icicle (jégcsap, ejtsd: ájsziköl) szó összevonásával. Később a gyerekei méltatlankodtak emiatt, hisz senki sem szólította őt Eppnek, így találmányát végül az „üdítő” és a „jégcsap” szavak egyesítésével, popsicle néven (ejtsd: popsziköl) szabadalmaztatta. Angolul ma is ez az összefoglaló neve minden pálcikás jégkrémnek. Természetesen a jégkrém úri mulatság volt, míg a háztartásokban meg nem jelent a hűtő, a fagyasztó, a gyártásban pedig a zárt láncú hűtési technológia. (Így nevezzük a fagyasztott áru készítésének, tárolásának, szállításának menetét.)  


Csokis süti
Ruth Wakefield, 1930.


Egyszerű és nagyszerű, mint a csokis süti. 1930-ban Ruth Wakefield egy útmenti fogadót üzemeltetett, ahol saját kezűleg készítette az ételt a vendégeknek. Egyszer elfogyott a csokis sütihez használt ipari csokoládé - a nő viszont nem állhatott meg, ezért felhasználta a keze ügyébe kerülő táblás csokoládét, amit egy bizonyos Andrew Nestlé-től kapott. Ez a csoki a várakozással ellentétben nem olvadt bele a tésztába, hanem kis szemeket, darabokat alkotva megsült a sütiben, az újdonság pedig iszonyúan tetszett a vendégeknek, pedig a nő eleinte sűrű elnézések közepette bizonygatta, nem az ő hibája, hogy a csoki nem olvadt el teljesen sütés közben. Nem is baj.

Pillanatragasztó
Dr. Harry Coover, 1942.


A ma már hétköznapinak számító „csodaszer”, a pillanatragasztó szinte minden háztartásban megtalálható, felfedezésének története azonban kevésbé közismert. A cián-akrilátot Harry Coover vegyész fedezte fel véletlenül 1942-ben, amikor a hadsereg megbízásából olyan műanyagot akart előállítani, amiből könnyű és strapabíró irányzékot, célkeresztet lehet gyártani lőfegyverekhez. Az anyag tulajdonságai jónak tűntek, de a kutatók legnagyobb meglepetésére és bosszúságára mindenhez nagyon gyorsan és erősen hozzáragadt, amivel csak érintkezett. Az összes addig ismert ragasztószernél erősebb, „problémás” anyagot ezért nem lehetett irányzékok gyártásához felhasználni, így a projekt kudarccal végződött. A sors iróniája, hogy a kezdetben bosszantónak tartott tulajdonsága miatt vált a vegyület később világhírűvé. Coover akkortájt még nem ismerte fel saját felfedezése jelentőségét, és felhagyott a kísérletezéssel, de mindenesetre megőrizte a különös vegyület felfedezésének kutatómunkáját dokumentáló feljegyzéseit. Nem is veszem a kezembe, mert mindenhova ragad, csak oda nem, ahova kéne. Elég bosszantó, hogy az ujjaimat összeragasztja úgy, hogy többet nem szedem szét, a tárgyakat meg nem. :))

Vulkanizált gumi
Charles Goodyear, 1842.


1735-ben már ismerték az esőerdők különös fáját, a kaucsukfát, amiből lenyűgözően rugalmas anyagot, a latexet lehetett kinyerni. Ipari felhasználása azonban sokáig váratott magára, mert a latex melegben ragadóssá és lággyá, hidegben keménnyé és törékennyé válik. Majd 1800-ban megszületett Charles Goodyear, aki 5 évig sikertelen kísérletek és bukások sorozatát követtel el, majd 1842-ben egy újabb baklövésnek, és a dühös feleségének köszönhetően feltalálta a vulkanizálást, a XX. század forradalmi újítását. Eleinte számtalan adalékanyagot kipróbált, de nem sikerült jobb fizikai tulajdonságot elérnie a guminál. Eredménytelensége nem csak az amúgy is szegény családja helyzetét rontotta, de felesége türelmét is felemésztette, aki eltiltotta férjét költséges hobbijától. Szerencsére a „bátor” férj nem hallgatott rá, és az asszony távollétében folytatta kutatásait. Egy napon ként és latexet elegyített össze, mikor hirtelen hazaérkezett a felesége, a rémült Goodyear meg a kemencébe dobta az árulkodó anyagot - ami a hő hatására felfújódott, állaga rugalmas lett – ezt az eljárást nevezték később vulkanizálásnak.


Röntgen - sugárzás
Wilhelm Konrad Röntgen, 1895.


A kreatív találmányok listája nem lehet teljes a röntgen feltalálásának története nélkül, mely hatalmas áttörtést jelentett az egészségügy területén. Hogy a Röntgen neve ma is a feltaláló nevét őrzi, méltán mutatja, nem mindennapi felfedezésről van szó, nélküle pedig az orvoslás nagy bajban lenne. 1894-ben Röntgen a katódsugárcső vizsgálata közben észrevette, hogy az alsó fiókban levő, fénytől elzárt, fekete papírba csomagolt fotólemezen egy kulcs körvonala rajzolódott ki. Feltételezte, hogy a katódsugárcső bocsájtott ki valamilyen sugárzást, és ez okozhatta a kép kialakulását, két hét alatt bebizonyította a sugárzás létezését, és x sugárzásnak (angol neve ma is X - ray) nevezte el. Megállapította, hogy a sugárzás áthatol a fán, a ruhaneműkön, a bőrön, a papíron, sőt, a legtöbb fémen is, egyet leszámítva: az ólmot. (Nem véletlenül állítanak be minket az elé az irdatlan "kődarab" mögé, amikor röntgenfelvételt csinálnak rólunk. Az egy ólomlap.)

Kísérleteiben Röntgen bárium-platina-cianid sóval átitatott papírt függesztett a labor falára, majd amikor bekapcsolta a Crookes-csövet és a papírra irányította, a papír zölden világítani kezdett, majd amikor egy vaslemezt tartott a papír elé, a papír fekete maradt a vaslemez helyén, és csak a többi helyen világított. Röntgent meglepte, hogy a vaslemezt tartó kezének csontjai is meglátszódtak a képen. Röntgen felesége felsikoltott, amikor ezt meglátta, és azt mondta, hogy a sugarak a halál előhírnökei (hiszen addig csak a holtak csontjai voltak láthatók). Röntgen azonban még hat hétig intenzíven kísérletezett, mielőtt megjelentette volna eredményeit a később röntgensugaraknak nevezett jelenség természetéről és lehetséges felhasználásáról. Egy hónapon belül az egész világ a röntgensugarakról beszélt. A szkeptikusok halálsugárnak tartották, ami elpusztítja az emberi fajt. Az álmodozók csodának tekintették, aminek a segítségével a vakok látni fognak és amivel bonyolult ábrákat és rajzokat lehet majd a tanulók fejébe sugározni.


Kéjgáz (nevetőgáz, dinitrogén - oxid)
Horace Wells, 1844. 

 

Megesett a történelem során, hogy egy találmány évtizedekkel a valódi feltalálása előtt létezett, csak az emberek egészen másra használták, mint később, és a találmánynak új felhasználást biztosító személy csak jókor volt jó helyen. Ilyen volt a kéjgáz, közismertebb nevén a dinitrogén - oxid is, amit ma megfelelő adagolás mellett, oxigénnel keverve fájdalomcsillapítónak használnak, azonban a múltban vásári kellék volt, amivel óriási pénzeket lehetett szakítani, 1830 körül pedig már 25 centeket kérve árulták a várostereken ezt az anyagot. A dinitrogén - oxidot először 1772-ben állította elő Joseph Priestly úgy, hogy saját magán tesztelte a vegyületet, és hamarosan fájdalommentes, szinte lebegő állapot kerítette hatalmába. 1844-ben egy fogorvos, Horace Wells meglepődve vette észre, hogy az egyik gázt szívott, majd egy padban felbukó, csúnya sérülést szenvedett férfin a fájdalom legapróbb jelei sem mutatkoztak. Wells rádöbbent, hogy a gázt érzéstelenítésre lehet használni, és felfedezésével meg sem állt a Harvard Medical Schoolig, ahol nagy közönség előtt mutatta be, hogy a foghúzással járó pokoli kín már a múlté. Az áttörő eredmények ellenére két évtizedet kellett várni, hogy a dinitrogén-oxid jótékony hatását „közönség” előtt bizonyítsák, és még néhányat, hogy a kezelés széles körben elterjedjen. A gázt ma a belsőégésű motorok üzemanyagához keverik, ezzel növelve a motorok teljesítményét oxidáló hatást, ami fokozza az égést. Sajnos azonban ma már azt is tudjuk, hogy a Föld légkörében jelenlévő dinitrogén-oxid gáz üvegházhatású, növeli a globális felmelegedést.

Teafilter
Thomas Sullivan, 1908.



A 18. század végén Angliában a zöld tea kiment a divatból, ezzel párhuzamosan szokássá vált tejet adni a teához. Így mindenképpen kellett egy olyan teafőzési módszer, aminél a tealevelek nem maradtak ott a csészében – feltalálták hát a teatojást, a kis, üreges fémgolyót, amit meg kell tölteni a teakeverékkel, majd belelógatni a forró vízbe. Amikor Amerikában elterjedt a teaivás, már ez volt a standard teafőzési módszer. 1908-ban egy New York-i teakereskedőnek az az ötlete támadt, hogy a teakeveréket előre kiporciózva kellene csomagolni és árulni. Thomas Sullivan a csomagoláshoz pici selyemzacskókat használt, amelyekbe egy-egy adagnyi teára való teafű jutott. A vásárlóknak tetszett az előkelő csomagolás - csak éppen az nem esett le nekik, hogy ebből át kellene tölteni a teakeveréket a fémtojásba, ehelyett beledobták a selyemzsákot a forró vízbe. Évekbe telt, mire Sullivan rádöbbent, hogy véletlenül feltalálta az egyszer használatos teafiltert.

Az 1920-as évektől már tömegtermelésben készültek a teafilterek, aminek az anyagát az olcsóbb és erősebb gézre, aztán speciális papírra váltották a selyemről. Rákerült a filterre a vízbe lógatást segítő cérna, és arra a kis papírcetli a márkajelzéssel. Az amerikai teafőzési módi az angoloknak sokáig nem jött be, barbárságnak és a teafőzési szertartás meggyalázásának tartották. Csak a második világháború után kezdett teret nyerni a teafilter Angliában, és a folyamat elég lassú volt: a hatvanas évek elején még 3 százalék alatt volt a filteres tea részesedése a brit teaforgalomból. 2000 után aztán ez 90 százalék fölé kúszott, de minden magára valamit is adó brit háztartásban ott van a teatojás is, és ha meg akarják adni a módját a teázásnak, azt használják.

Bakelit
Leo Hendrik Bakeland, 1907.


"Lassul a dj, serceg a bakelit..." - Először is azt kell tudnotok, hogy bakelitből soha nem készítettek hanglemezt, mert a rideg, törékeny, hőre keményedő anyagba nem lehetett semmit belepréselni. Magyarországon a CD hanghordozók megjelenése után kezdték „bakelit”-nek nevezni a régi hanglemezeket, mégpedig a műszaki és zenei szlengben. A hanglemezeket eleinte keménygumiból, majd sellakkal borított lakklemezekből gyártották, 1930 után kezdtek el PVC korongokat gyártani, később pedig a hőre lágyuló termoplaszt műanyagok vették át a hanglemezek alapanyagainak helyét. A század eleji "elektrotechnikai" eszközöknél egy ún. "sellak" nevű anyagot használtak, aminek a beszerzése iszonyú drága volt - főleg mert ez egy délkelet - ázsiai őshonos rovar, a Lakktetű váladéka. Majd jött Leo Bakeland, és elkezdett olyan anyagon dolgozni, amivel ezt a drága alapanyagot helyettesíteni lehet. Csakhogy valami nem úgy sült el, ahogy várta, mert hőre lágyuló anyagot akart, és hőre keményedőt kapott, ami deformáció nélkül ellenállt az igen nagy hőnek is, így született meg az első bakelit - és persze az első műanyag - melyet persze saját magáról nevezett el, ahogy abban a korban megszokott volt. A bakelit elektromos, és hőszigetelő tulajdonságai miatt meghódította a világot, számos területen alkalmazták, megjelent elektromos eszközök burkolatában, kávéscsészék, ékszerek, billiárd golyók, fogantyúk alapanyagaként, de az autóiparban is közkedvelt anyag volt. Az 1900-as évek elején gyakorlatilag egyeduralkodó volt, ám az 1930-1940-as évek között számos új, hőre lágyuló polimert is szintetizáltak a világ különböző laboratóriumaiban (poliamid (1931), polietilén (1932), polisztirol (1939)), melyek a második világháborút követően széles körben is elterjedtté váltak.

Biztonsági üveg
Edward Benedictus, 1903.


1903-ban, Edward Benedictus éppen a laboratóriumában dolgozott, mikor egy magasan lévő polcig kellett nyújtózkodnia, hogy elérjen egy üveget. Ahogy azonban próbálta levenni, véletlenül leverte azt. Ahogy ránézett a lesett üvegre, meglepődve tapasztalta, hogy az nem millió apró darabkára tört - megrepedt és betöredezett ugyan, de megmaradt az eredeti formája. Kiderült, hogy az üvegben maradék cellulóz-nitrát volt, ami megszáradva megakadályozta, hogy az üveg ripityára törjön. Ebből a véletlenből született a biztonsági üveg, amit autóban, repülőkben, épületekben, betörések ellen használnak azóta is.

Viagra
Merthyr Tydfil, 1992.


Vajon a hölgy minek örül annyira az első képen? Ne válaszoljatok, így is majd' megpukkadok a röhögéstől. A Pfizer gyógyszergyártó eredetileg vérnyomáscsökkentő, értágító és szívinfarktus ellen hajtott végre klinikai teszteket a Viagrával, azonban a várt hatások elmaradtak, úgyhogy a cucc mehetett a kukába - amíg a férfi önkéntesek szégyenkezve jelentették az egyik mellékhatást, minden korábbinál keményebb, szilárdabb és tartósabb...öhm, nos, igen. Szívgyógyszernek nem volt jó, de attól másra még alkalmas volt, és ehhez nem kellett más, csak pár önkéntes. Egy teljes új piac nyílt meg a kis kék pirula, a merevedési zavarok első szájon át beszedhető kezelési formája számára – az UK92480 sorszámú készítményből lett a Viagra, minden idők leggyorsabban fogyó gyógyszere. Az amerikai piacon óriási kereslet alakult ki, jóval többen szerettek volna hozzájutni, mint amennyit a gyártó elő tudott állítani belőle, ami a készítmény jelentős felértékelődéséhez vezetett. Az Egyesült államokban 1999 és 2001 között a Viagra eladási forgalma meghaladta az egymilliárd USA dollárt. Bár ha ilyet kell használni, az szerintem veszett ügy.

Radioaktivitás
Henry Becquerel, 1896.



A radioaktivitás felfedezését Henry Becquerelnek, egy francia fizikusnak köszönhetjük, aki 1896-ban fluoreszkáló anyagokkal dolgozott, és arra volt kíváncsi, hogy az ásvány kibocsájt-e bármilyen sugárzást, ha a napon hagyják. Csakhogy közel 2 hétig a kísérleti anyagok fiókban voltak, lévén egyáltalán nem sütött a nap, a pasas nem tudott kísérletezni. Mikor aztán újra elővette a fiókban pihentetett felszerelést, észrevette, hogy az urániumérc mintája a mellette hagyott fotólemezen látható. Máshol így írnak róla: Február 20-án Henri Becquerel a só egy átlátszó kristályát két vastag réteg fekete papírba csomagolt fényképező lemezre helyezte, és néhány órára kitette a napfényre. Előhívás után a kristály fekete körvonalai jelentek meg a lemezen, és arra következtetett, hogy az anyag olyan sugárzást bocsát ki, ami képes a fekete papíron áthatolni. Becquerel szerette volna megismételni a kísérletet többféle minőségű és vastagságú anyaggal, de közel 2 hétig nem sütött a nap, betette ezért az előhívatlan lemezt a sóval együtt a fiókjába, majd hetekkel később előszedte. Meglepetéssel tapasztalta, hogy a foszforeszcencia nem csökkent, hanem még erősebb volt, mint első nap, sőt, a só a sötétben is aktív maradt. Észrevette ezen kívül annak a fémdarabnak az árnyékát is, amelyet a só és a lemez közé helyezett. Világos volt, hogy nincs szükség napfényre az áthatoló sugarak kibocsátásához. November 23-án Becquerel feljegyezte a következőt: "Még nem tudjuk, hogy honnan veszi az urán az ilyen tartós sugárzáshoz szükséges energiát." 1897. áprilisában azt észlelte, hogy az intenzitás egy év elteltével sem csökkent. Később megkereste Pierre és Marie Curie-t, hogy együtt kutassák tovább a radioaktivitás "áldásos" tevékenységét. Azt pedig mindenki tudja - ha máshonnan nem, a kémiaóráról - hogy utóbbiakkal is pont a radioaktivitás végzett.  

Ha még mindig azon tetszenek töprengeni, hogy tényleg jól látják-e a fenti hirdetéseket, köztük azt, ami radioaktív maszkot akar rásózni a nőkre, vagy az elsőt, amin radioaktív vizet reklámoznak, akkor elárulom, minden igaz. A 20. század elején, amikor felfedezték a radioaktivitást, majd elkezdtek kísérletezni a bomlásával és a sugárzással, a világ az évszázad felfedezéseként ünnepelte azt. És ahogy az évszázad felfedezéseivel rendszeresen lenni szokott, hamarosan lecsaptak a szélhámosok is, akik a radioaktivitást mindent gyógyító csodaszernek kiáltották ki, és óriási pénzeket szakítottak. Az első radioaktív "csodaszer" a radonos víz volt, ami az 1910-es évek végén került forgalomba (!) Amerikában - azt ígérték róla, hogy gyógyítja az asztmát, a cukorbetegséget, a vérszegénységet, a migrént és a székrekedést. Én azért megnéztem volna, milyen gyógyszert szedek az asztmámra, mert ha három fejem nő, az nekem nem túl előnyös tulajdonság. Persze akkor még senki nem sejtette, milyen hátrányokkal is jár a radioaktivitás.

Dörzsgyufa
John Walker, 1827.


A fickó neve nem összekeverendő Johnnie Walkerrel. Egy John Walker nevű brit gyógyszerész 1827-ban az egyik keverő alkatrészén észrevett egy kis szennyeződést. Le akarta tisztítani, de amikor hozzádörzsölte egy kartonlaphoz, szikra keletkezett. Leleményes volt a mi Johnunk, ugyanis rájött, hogy ebben nagy biznisz lehet, csupán nem volt elég körültekintő, így elfelejtette szabadalmaztatni a találmányát. Irinyi János viszont az akkor már sokak által használatos eszközt tökéletesítette tovább, és megalkotta a zajtalan és robbanásmentes gyufát, amit aztán 1836-ban be is jegyeztetett. 

Post - It (Öntapadós matrica)
Dr. Spencer Silver, 1968.
 
 


1968-ban Dr. Spencer Silver azon dolgozott, hogy létrehozzon egy ragasztót, amit a légijármű-iparban lehetett volna használni, de ehhez képest egy olyan ragasztót kapott, ami annyira gyenge volt, hogy szinte semmit sem tudott megtartani. Silver öt éven keresztül sikertelenül próbálta reklámozni cégen belül a találmányát, hátha valamire jó lesz, de kudarcot vallott. Azonban egy másik mérnök a templomi kórusban énekelt, és egyik nap elhagyta az énekeskönyv jelzőjét. Ekkor pattant ki a szikra az agyából, hogy a ragasztót lehetne könyvjelzőként is használni. Kiderült, hogy a ragasztónak van két nagyon fontos tulajdonsága, amelynek későbbi sikerét köszönhette, a ragasztóval bevont réteg ugyanis egyáltalán nem hagyott nyomot azon a felületen, amelyre ráragasztották, másfelől különösebb hatékonyságvesztés nélkül át tudták helyezni A pontból B pontba úgy, hogy előtte már használták. A prototípust a szomszéd iroda hulladék papírjain tesztelték, és mivel ők sárga papírt használtak, az eredeti post-it színe is kanárisárga lett.

Play - Doh
Brian McVicker & Bill Rhodenbaugh, 1956.



A Kutol nevű cég az 1930-es években egy olyan ragacsos, gyurmaszerű terméket dobott piacra, amivel a tapétáról lehetett leszedni a koszt. Az ötlet nagyon gyorsan megbukott, és a cég szépen lassan csődközelbe került. Aztán kiderült, hogy bár senki nem veszi tapétatisztítóként, aki mégis vásárol, annak a gyerekei gyurmáznak vele. Éppen ezért a bezárás előtt a cég változtatott az összetételen, tisztítószerek helyett például színező és illatanyag került bele - azóta tarol a Play-Doh. 

Műanyagevő baktérium
Japán, 2016.
 

Mára a műanyagok az életünk minden területén megtalálhatóak. A túlfogyasztás, pazarlás és felelőtlen életvitel során a műanyagot szétszórjuk a természetben, amivel óriási környezetkárosítást végzünk. Percenként egymillió műanyag palackot adnak el, aminek 86%-a szemétként a természetbe kerül, mérgezi az állatokat, bekerül a táplálékláncba - és így közvetetten persze az emberhez is, csak 14%-át hasznosítják újra. De talán egy szerencsés véletlennek köszönhetően most van reménysugár a műanyagok elleni szélmalomharcban. Szerencsére vannak olyanok, akik ésszerűen gondolkodnak, és végre tesznek is valamit azzal, hogy adót vetnek ki a műanyagot használókra, és betiltják ezeket a vackokat. 2016-ban egy Japán szeméttelepen találtak egy enzimet, amely fejlődése során felhasználja, és megeszi a műanyagot. A kutatók intenzív munkával, mesterségesen elkezdték módosítani, fejleszteni ezt az enzimet, ami mára odáig jutott, hogy a PET palackot is fel tudja dolgozni. A létrehozott “mutánsnak” néhány nap kell, hogy egy olyan műanyagot lebontson, ami a természetben évszázadok, évezredek alatt bomlik le. Komoly kihívást jelent, hogy az enzim biztonságos legyen és ne “szabadulhasson el”, mert kellemetlen lenne, ha a hasznos és tartósan használt műanyagokat is megtámadná (pl. ablakkeretek, ruhák, alkatrészek). Azonban bizakodhatunk abban, hogy a műanyagok elleni harcban egy új szuperfegyverre tettünk szert, és így talán a jövő is biztosabb lesz annál, mint ahogy jelenleg áll. 
Az íráshoz felhasznált források 

https://mult-kor.hu/cikk.php?id=41095
http://www.visualcapitalist.com/accidental-inventions
http://allthatsinteresting.com/accidental-inventions#21
http://www.vous.hu/hir/20161029-etel-feltalalas-veletlen-finomsag
https://list25.com/25-accidental-inventions-that-changed-the-world

https://index.hu/tudomany/til/2015/06/09/tea
http://www.visualcapitalist.com/accidental-inventions
https://mult-kor.hu/20131008_a_nobeldij_sotet_oldala
http://listverse.com/2008/02/24/top-10-accidental-discoveries
https://index.hu/tudomany/2012/10/06/vilagmegvalto_veletlenek/
https://divany.hu/eletem/2011/08/30/a_10_legszerencsesebb_veletlen_felfedezes

kivultagasabb.reblog.hu/veletlen-felfedezesek-a-mikrotol-a-chipsig
http://www.ng.hu/Civilizacio/2005/08/A_chips_feltalalasanak_tortenete
https://mult-kor.hu/20120821_sokaig_csak_vasari_kellek_volt_a_nevetogaz
www.cnc.hu/2017/10/110-eves-a-szintetikus-muanyagipar-a-bakelit-felfedezese
http://izeselet.hu/magazin/hires-veletlenek-amikbol-kesobb-konyhai-talalmany-lett
https://divany.hu/lajfhekk/2018/01/16/veletlen_feltalalas_cuccok_dizajn_chips_jegkrem_edesito

https://index.hu/tudomany/til/2015/12/08/a_sugarzo_egeszseg_es_boldogsag_titka
http://listverse.com/2018/03/31/10-products-which-were-invented-in-unusual-ways
http://www.origo.hu/gazdasag/20170608-a-post-it-feltalalasa-es-gazdasagi-sikere.html
https://www.mnn.com/leaderboard/stories/10-accidental-inventions-that-changed-the-world
https://mult-kor.hu/tiz-talalmany-amely-a-veletlennek-ksznheto-a-mikrohullamu-sutotol-a-viagraig
http://www.vous.hu/hir/viagra-kola-gyufa-es-meg-szamos-talalmany-amit-veletlenul-fedeztek-fel


https://szabadalom-vedjegy.hu/veletlen-talalmany/#close
http://milesandmeals.cafeblog.hu/2017/10/12/konyhai-kiserletek-melyek-kivetelesen-jol-sultek-el
https://www.petofilive.hu/hirek/cikk/2018/05/03/5-veletlen-felfedezes-ami-megvaltoztatta-az-emberiseg-eletet/
https://mult-kor.hu/tiz-talalmany-amely-a-veletlennek-ksznheto-a-mikrohullamu-sutotol-a-viagraig-20180328

4 megjegyzés:

  1. Na jó, ez eszméletlen volt :D Ezek a történetek is mutatják, hogy nincsenek véletlenek. Talán legjobban a chipses sztori tetszett és sajnos most meg is kívántam...:(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hahaha. :D Örülök, ha tetszett az írás, nem is gondoltam volna, hogy ennyire tetszik majd valakinek. :D Ne állj ellen, én se szoktam. :D

      Törlés
  2. Az impulzusvásárlásossal együtt az egyik legjobb blogbejegyzés volt, amit valaha olvastam. Gratulálok! :)

    Alig várom a többit, nagyon jó témákat választottál. Abba ne hagyd! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ejha, nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, aranyos vagy! * - * <3

      Sokat gondolkodtam, hogy folytassam-e ezeket az írásokat, hiszen elvileg ez egy könyves blog, és tartanom kéne magam a könyves értékelésekhez - mégis annyi ilyen van a fejemben, nem is férek tőlük el. :D

      Törlés