2018. július 13.

# brittainy c. cherry # disgrace

Brittainy C. Cherry: Disgrace

Kép forrása: zblogowani.pl/wpis/33841994/premierowo-disgrace-brittainy-c-cherry

Each ​day I prayed for my husband to love me again. After fifteen years together, he walked away from me, and into the arms of another. I didn’t know how to cope. I didn’t know my worth. I didn’t know how to exist without him by my side. All I wanted was for him to come back to me.

Then, Jackson Emery appeared. He was supposed to be a distraction for my mind. A summer fling. A confidence boost to my bruised heart. We were perfect for one another, because we both knew we wouldn’t last. Jackson didn’t believe in commitment, and I no longer believed in love. He was too closed-off for me, and I was too damaged for him. Everything was fine, until one night my heart skipped a beat. I didn’t expect him to make me laugh. To make me think. To make my sadness somewhat disappear. When our time was up, my heart didn’t know how to walk away.

Each day I prayed for my husband to love me again, yet slowly my prayers began to shift toward the man who wasn’t right for me. I prayed for one more smile, one more kiss, one more laugh, one more touch…

I prayed for him to be mine.
Even though I knew his heart wasn’t destined to love.   
 
 

Minden egyes nap azért imádkoztam, hogy a férjem újra szeressen engem. 15 együtt töltött év után elsétált mellőlem, egyenesen egy másik nő karjaiba. Fogalmam sem volt, hogy birkózom meg a helyzettel. Nem tudtam, mivel érdemeltem ezt ki. Azt pedig végképp nem tudtam, hogy élek tovább nélküle. Minden, amit akartam, hogy visszataláljon hozzám. 

Aztán felbukkant Jackson Emery, aki az életemben nem jelentett volna mást, csak egy nyári szerelmet, és magabiztosságot a sérült szívemnek. Tökéletesen illeszkedtünk egymáshoz, hiszen nem ígértünk semmit a másiknak, és tudtuk, nem tartunk ki örökké. Ő nem hitt az elköteleződésben, én nem hittem többé a szerelemben. Ő túl zárkózott volt számomra, én pedig túl sérült voltam a számára. Minden jó volt...egészen egy éjszakáig. Nem hittem volna róla, hogy még meg tud nevettetni. Hogy olyan kérdéseket tesz fel, amikre válaszolnom kell. Hogy elfújja a szomorúságomat. 

Aztán amikor lejárt az időnk, a szívem már nem tudta, hogy sétáljon el.

Minden egyes nap azért imádkoztam, hogy a férjem újra szeressen engem, közben az imáim lassan annak az embernek az irányába fordultak, aki nem volt megfelelő a számomra. Imádkoztam - még egy mosolyért, még egy csókért, még egy percnyi nevetésért, még egy érintésért...imádkoztam, hogy hozzám tartozzon. Még akkor is, ha pontosan tudtam, az ő szívét nem a szerelemre tervezték. 


402 oldal
kindle kiadás
Megjelent: 2018. június 26.
Goodreads arány: 4,66 / 5,00 

HEA: ✓
Csavar:
Cliffhanger: ✘
Váltott szemszög: ✓
Morális kérdések: 
Olvasható-e önállóan: ✓
Főszereplők: Gracelyn Harris || Jackson Paul Emery

Moly || Amazon || Goodreads

Érzékiségmérő:



Összegzett véleményem

Because love—real love—didn’t mean always holding the same beliefs. It didn’t mean we had to see eye to eye on every subject. Yet what it did mean, what real love stood for was a mutual understanding. A respect for one another’s dreams and hopes and wishes and fears.

Azt a fűzfán fütyülő, jégen kopogó, hatlovas szánnal járó rézangyalát a hétszínű szitán keresztül szűrt sistergő ménkűnek, eddig alig akadt könyv, ami ennyire nehéz helyzetbe hozott volna...és ezért picit haragszom, mint az az előbbiekből is kiderült. Persze aggodalomra semmi ok, nem azon filózok, hogy egy, vagy egy és fél csillagot adjak a végén. Amit akartam az elején adni, azt nem érte el, ha meg egy fél csillagot levonok, soknak érzem. WTF? Jó, kiegyezek magammal 4,7-ben. Érdekes látni a sok magasztaló értékelést, miközben én nem vagyok ilyen véleménnyel mindennel kapcsolatban - vagy legalábbis olyan dolgokat vettem észre, amik valamiért minden más értékelésből kimaradtak. Senki ne rémüljön meg, nem én fogom földbe tiporni ezt a könyvet, mert az kétségkívül túlzás lenne, viszont én leszek, aki szóvá teszi, ha valamit kiforratlannak, elrugaszkodottnak érez. Másrészt túl vagyok a Gravity of Us-on, a Behind the Bars-on, és én is csak úgy működöm, mint a többi ember: összehasonlítok, márpedig az a kettő a minden, a tökéletesség a számomra. A Disgrace is egy csoda, a többihez hasonlóan, csak...picit lemarad a többi mögött. Alig észrevehető hibák, persze, de ha sok összegyűlik, ráadásul az ember túl van már a többin, az apróságok is feltűnnek. Sokat gondolkodtam, hogy érdemes-e a beharangozott megjelenéshez képest hónapokat csúsztatni valamit, megváltoztatni a címet, a borítóképet, ha az eredmény talán nem olyan jó, mint amilyen esetleg lehetett volna. Niitaa, Saille, DittaV, és Naiva: a borítóval kapcsolatban annyit szerettem volna mondani, hogy a modellt Christian Balic-nak hívják, és ha megnézitek, tényleg olyan hasa van a fickónak, amilyen. Persze egy kis photoshop, meg némi színezés sosem árt. :) Higgyétek el, nem az alapkoncepciót, a cselekményt, vagy éppen a karaktereket - bár akadt emberke, akivel kapcsolatban kihasználtam a sötét oldalamat, konkrétan késsel felszerelkezve vágtam annak a résznek, ahol szerepelt - szidom, mint a kocsist, ezekkel nem volt baj, sőt, némelyik rész egyszerűen lenyűgözött. Nem sok alkotó képes arra, amire Brittainy, ha fel kell mutatnia a karakterek szemszögén keresztül, mit is jelent az igaz szerelem, ha valami olyat kell megfogalmazni, ami szemmel nem látható, ami megfoghatatlan, és nem sok alkotó képes első betűtől utolsóig lekötni az embert úgy, hogy az még fel van háborodva, amikor megzavarják. Én inkább a saját életemet hibáztatom amiatt, amit éreztem - néhány dolog miatt legszívesebben kikapartam volna a saját szememet, jobban szúrt, mint bármi más. 

Először is, ott voltak Jackson megnyilvánulásai. Megértem, hogy az történt, ami, azért viselkedik úgy, ahogy, és higgyétek el, ebben a történetben minden visszavezethető egy bizonyos ponthoz, ami miatt a karakterek olyanok, amilyeneknek látjuk őket. De ha engem úgy küldenének el konkrétan a francba, ahogy a srác tette Grace-el nem is egyszer akkor azt mondom, oké, itt vége az egésznek, engem senki nem alázhat porig, akkor se, ha az húzódik a háttérben, ami. Ez a pont nekem nagyon fájt, mert átéltem hasonlót. Az meg már a karakterek szíve - joga, hogy búfelejtőnek állandóan szexelnek. Grace konkrétan rátör Jackson-ra, hogy "ugyanmár, felejtenem kéne, le akarok veled feküdni," a marha meg bele is megy, mert nem bír ellenállni két szép szemnek, meg két combnak. Ezen felül csak ismételni tudom magam: nem túlzottan rajongok azokért a sztorikért, ahol a főhős legfeljebb a címkézésnél, és a fülszövegnél rosszfiú, esetleg még a könyv első oldalán onnantól kezdve átmegy papucsba / birkába, és Jackson ennek az egyetemes példája volt. Tanítani kéne, ahogy Brittainy megalkotta a karaktert, épp csak azt felejtette el, ami a leginkább fontos lett volna. Plusz, Jackson 24, Grace pedig 30 éves, és ennél a fordított helyzetnél még jobban figyelni kell, hogy sehol ne csússzon a sztori. Ilyen, és ehhez hasonló kis hibák adódtak össze, a végén pedig lavina lett belőle. Egyik karakterhez sem tudtam igazán kapcsolódni, Grace exében jól megforgattam volna a kést, kihúzom, visszadöföm, ugyanúgy, ahogy a lánnyal kapcsolatban levő másik karakterben így nevezem, mert nem spoilerezek és a kedves mamában is - és annak ellenére, hogy a végén javított (?) a soron, ebben a könyvben ő, meg mindenki más is felkerült az "Anti Heroes" listára. Mert már ilyenem is van. Ráadásul még azt a mellékszereplőt is szépen kinyírták, akit megszerettem, nehogy a végén örülhessek. Ohohó, még valami: nem én írtam a könyvet, így egyáltalán nincs jogom bírálni a stílust, de ahelyett, hogy "...one another’s dreams and hopes and wishes and fears", nem lett volna szebb a "...one another's dreams, hopes, wishes, and fears"? Nem vagyok bogaras, és nem keresem a kákán a csomót, csak az ilyenek (most már) azonnal feltűnnek. Sorry guys, I'm deeply sorry. 

Van még valami? Van. Nem szeretem, ha hülyének néznek, és most pontosan úgy érzem magam, mint a cirkuszi bohóc. Sok mindenre számítottam fülszöveg alapján, próbáltam vázolni, és...átvágott. Azt képzeltem, hogy pl. ez a bizonyos ex kemény csávó, és nem lesz róla szó az említésen kívül, csak egy szellemként él. Ehhez képest ő vitte el a könyv kb. felét. Mulya, szerencsétlen, idióta, könyörög (!) hogy fogadják vissza, annak ellenére, hogy olyat tett, amiért NEM lehet, NEM szabad megbocsátani, nemhogy még visszafogadják. Okos kislány Gracie. Fenéken rúgom, ha megteszi. Hogy van képe neki bármihez is azután? És a kedves mama még asszisztált is hozzá - nem csoda, hogy Grace kishíján a diliházban végezte. Szóval ez a fülszöveg...nem az a fülszöveg. De ha ilyen sok dolog szúrta a szemed, miért vacillálsz mégis négyfél, és öt csillag között? Azért, mert minden hiba és botlás ellenére az egész egy csoda volt - főleg amikor a szerelemről írt Brittainy, és azt mutatta meg a karakterek szemén keresztül. Az univerzum alaptörvénye, hogy két sérült alkot majd egy egészet, és ezt ebben az esetben ezt nagyon profin sikerült lehozni. Semelyik alkotó nem képes olyan bonyolultan, összetetten, mégis egyszerűen láttatni egy, az ember fölött álló dolgot, mint ahogy Brittainy, anno ezért szerettem bele az írásaiba. Jól meg tudja fogni az embert, sokszor ott, ahol a leggyengébb - és persze így könnyű volt erről a részről engem megfogni. A Disgrace konkrétan a Szépség és a Szörnyeteg modern köntösben, és hozzácsaptak még pár pluszt is. Külön pont azokért a könyvekért, amiket Jackson olvasott - nem kicsit érződött, hogy valaki tisztában van az új megjelenésekkel (is), és ugyanezt éreztem a Trónok Harca jelenettel kapcsolatban. Ebben a könyvben minden karakternek van valami mögöttes dolga, Grace-nek a korábbi élete, Jackson triplázása (3 dolog történt vele a múltban, ami a jelenleg életére hatással van, plusz a sztoriban is történik valami fontos, ami miatt visszaeshet) Jackson apja az, ami, Grace szülei hithűek az egyiknek közülük a látszat is nagyon fontos és ezek a szálak futnak össze egy pontba. Hadd mondjam el, hogy konkrétan egy, azaz egy mondat miatt vittem fél csillaggal feljebb az értékelést - amikor a kedves mama előadta a hattyú halálát, belekezdett a monológjába, és ugyanannak nevezte a nőt, amin az egész sztori alapult, csak addig nem Grace-t illették ezzel a főnévvel. Itt megálltam, és ismét úgy éreztem, hülyét csináltak belőlem, csak jó értelemben. Végülis...meggondolandó, ki is a szégyenfolt.  

Képek forrása: Brittainy C. Cherry hivatalos facebook oldala

Muszáj említést tennem a nyelvezetről, amit kicsit nehezebbnek, összetettebbnek éreztem, mint anno a Gravity of Us-nál, vagy akár a Behind The Bars-nál. Ezekben nem egyszerre volt jelen a szöveg komplexitása, hogy egy bekezdés kb. 6-7 sorból állt, most pedig ezek egyszerre zúdultak a nyakamba. Sok, összetett gondolatot közölt, a mondatok több tagrészből álltak, és akadtak kifejezések, amikhez annyi közöm volt, mint...dobostortának a ritmusérzékhez. Sokszor láttam pl. a "façade" szót, ami francia eredetű, fordítóval együttműködve épülethomlokzatot (!) jelent, egyébként pedig felületességet, azt, amit mások látnak belőlünk. Szóval nem volt könnyű dolgom. Ha korábban azt mondtam, hogy az angolul kezdők Brittainy-vel nem lőhetnek mellé, visszavonom, felejtsék el. HEA van, azaz boldogan élnek, míg meg nem halnak, nem kell függővégre készülni. Nagyon picit gyorsnak éreztem a lezárást, olyan volt, mintha az írónő minél gyorsabban túl szeretne lenni az egészen - mondanom sem kell, nem jó, ha az olvasó így érez, de az utolsó mondat megmentette a könyv bőrét, mert valami olyan jutott eszembe róla, ami nekem vég nélküli bamba vigyort okoz, és így persze minden bajomat elfelejtettem, ami a könyvvel kapcsolatban felmerült. Egetverő, óriási csavarokra sehol nem kell számítani, aki olvasott már az írónőtől, az hasonlókra számíthat most is, pár apróságot leszámítva. Jackson egy hisztérika, Grace a sunyi exe árnyékában, a sunyi ex nem akar eltakarodni, egy mélyre csúszott apa, egy kotnyeles, boszorkány anyuka, meg egy aranyos, imádnivaló mellékszereplő, akad minden, amit el tudtok képzelni. Brittainy sosem volt híve a gyorsan kialakuló, szalmaláng féle sztoriknak, és ez a Disgrace-ben sem változott meg - elsősorban a körülményekre, mindennek a kialakulására helyezi a hangsúlyt, nem a konkrét dolgokra. Azért áll az érzékiségmérő csak három ikonon, mert itt az előkészítés, az alapozás, és az utórengés viszi el a könyv nagy részét, konkrét erotikus jelenet csak egy van, a többi képzelgés, és hasonlók. Amit még feltétlen meg akartam említeni, a váltott szemszög - és ennek ismét nem tudom, mi értelme volt. Grace gondolatai foglalták el a könyv 75%-át, Jackson kb. 7 fejezetben szólalt meg az 55-ből, és a cselekmény szempontjából csak lényegtelen információkat mondott, kivéve azt a bizonyos pár sort. Vagy valamit olvasott, vagy Grace-t rúgta ki páros lábbal, vagy a mellékszereplőt siratta.  

Amiket a legjobban értékeltem a könyvben, azok ismét a morális kérdések voltak, és szerencsére ezekből nem is volt hiány. Grace-nek el kellett döntenie, hogy vállalja-e az esetlegesen, és minden bizonnyal bekövetkező sérüléseket, ha az idióta exe után szerelmes lesz egy olyan fickóba, akit a városban csak fekete bárányként emlegetnek, mi lesz, ha majd a háta mögött sugdolóznak róla, szembe kéne szállni a kedves mamával, csupa szép és jó dolog. Jackson pedig...nos, neki pedig elő kellene bújni a fal mögül, amit még gyerekkorában húzott maga köré ez a fal azóta is csak nő, leküzdenie a félelmeit, saját magát, és nem azonnal mindenkit kirúgni a galaxisba, aki segítő vagy szerelmes szándékkal közeledik. Két tökéletlen, törött, rémült madár, akik külön szállnak az égen - majd a sors miatt ugyanarra az ágra ülnek le, észreveszik, hogy ugyanolyanok, és innentől kezdve semmi nem választhatja őket el. Vagy mégis? Nos, ennek a kiderítése rátok marad. Nem nyűgözött le annyira, mint anno a Behind the Bars, vagy a Gravity of Us, és tudom, hogy Brittainy még sokkal többet, még sokkal szebbet is tud írni, olyat, ami nem tűnik néha toldozott - foltozott fércmunkának. Lehet az eltolódás az ok, vagy az jött az írónőből, hogy igen, akkor most kell egy második rész a BtB mögé (mert eredetileg a Disgrace "Between the Notes" néven futott, bizony) és ezért nem lett annyira jó, mint amilyennek kellett volna lennie. 402 oldal nagyon hosszú, főleg annak tudatában, hogy szinte az egészet negatív gondolatok, árulás, tragédiák végtelen sora árnyékolja be, és csak néhány percben van instant, happy feeling. Mégis ennek van 4,66-os aránya, míg a Behind the Bars-nak 4,35. Szívem szerint fognám, és megcserélném a kettőt. Bár ígyis négyfél és öt közt vacillálok, a Btb-hez és a GoU-hoz képest csak annyi a különbség, hogy azoknál csont nélküli 5* volt. Gondolkozom - de minek - mégse tudok dönteni. Megfogtak a gyönyörű sorok, főleg amikben a szárnyalásról, az idegen érzésről, varázsról, szabadságról, stb. volt szó - könyörgöm, az "I felt something new, it was a foreign feeling, it felt almost as if I could fly" mondatnál kishíján sírtam még az "It" kötőszón is - és ezek közül az összes (!) megérdemelné, hogy idézzék őket. Ennyit számít, ha valaki ért az érzelmek kifejezéséhez. Csak ne éreztem volna néha zavart az erőben...

Természetesen ez egy fikció, így a való életben nem működnek az olyan dolgok, mint Jackson és Grace együtt - 24, ill. 30 évesek, és egymás totális ellentétei. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy az ilyen "szerelmek" nem tartanak ki egy évig se - és érezze magát különlegesnek, akinek igen. A könyvben sem pakoltam volna őket egybe, vagy az életkort felemelem mondjuk 27 - 30 kombóra. És fordítva miért nem működött? Képzavar. Nagyon sántított, és az egész ilyen apróságokon csúszott el. Oh, a kedves mama miért szól bele a 30 éves lánya döntéseibe, miért rendezkedik a háttérben? Hogy volt képe azt tenni, amit? Erre is adnak némi magyarázatot, de ez szintén sántított. Hirtelen felindulásból, meg amúgy sem nyomorítunk meg másokat évekre, csak úgy mondom. És a sunyi ex-nek hogy volt gerince visszakönyörögni magát, mindenhol megjelenni, és a másikat hibáztatni a saját baromságaiért? Nem csoda, hogy Jackson a fogdában végezte. Felforrt az agyvizem. Ez a sztori a tipikus "ha közelről nézed, nem látsz semmit" esete. Nem feltétlen Jackson a szörnyeteg - mégis mindenki róla gondolja, hogy semmirekellő feketebárány. De a nézőpont mindig változhat. 


Kérem szépen, ha valamiben a Disgrace nem szenved hiányt, akkor az az érzelem, és ezt nagyon értékeltem. Nem csak két ember szerelmét mutatja be, hanem úgymond "körülöleli" ezt a szerelmet, a kialakulásában szerepet játszik a család, a barátság, a felejtés, a megbocsájtás, és a gyógyulás. Kétségtelen, hogy Brittainy az egyik írónő, aki a legegyszerűbb, legalapvetőbb alapból is olyat képes kihozni, amit az ember nem felejt el egykönnyen, és bizonyított nemcsak a Behind the Bars, hanem a Disgrace esetében is. Vannak részek, amikkel még mindig nem vagyok kibékülve, és ha kicsit jobban belegondolok, akkor azonnal bukó, logikai hibák tömkelege - elsősorban ezért lesz fél csillaggal kevesebb, mint az eddigiek. De megismétlem, én már olvastam a többit, ezért hasonlítok is. Nektek nem kell egyenlőre hasonlítani, csak szépen melléülni. Ötöst adok az írásmódra, mert ahogy Brittainy ír, az lenyűgöző, és könyvről - könyvre egyre több, egyre nagyszerűbb lesz, amit csinál. Négyfél jár a karakterekre, mert egyikhez sem tudtam kapcsolódni, ráadásul néha a hajamat téptem tőlük. Persze mindennek van magyarázata, de kevesebb drámázással, negatív gondolattal, "hajtépősre alakított karakterrel" is tökéletes lett volna a Disgrace. A borítóra négyet adok, mert Brittainy-től az ilyen...hát nem tudom. Van sokkal szebb borítójú könyve is. Ráadásul tudom - sejtem - hogy miért csúszott ennyit a Disgrace megjelenése. Mielőtt elkezdtem a könyvet, azt mondtam, ha olyan a borító, amilyen, a történet legyen csodálatos - és bár ez nem teljesen van így, de a könyv kb. 95%-ában igen. Kevésbé szerettem, mint az előzőeket, kevésbé nőtt a szívemhez - de ettől még bátran ajánlom mindenkinek, aki gyönyörűen felépülő, égbe emelő, kivételes NA-t keres. A műfajban a kiemelkedőekhez sorolnám, mert egyedülálló könyv, és sok értéket közvetít. 


Kedvcsináló teaser képek 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése