2018. december 1.

Leylah Attar: Mists of the Serengeti

   
Once in Africa, I kissed a king...

"And just like that, in an old red barn at the foothills of Mount Kilimanjaro, I discovered the elusive magic I had only ever glimpsed between the pages of great love stories. It fluttered around me like a newborn butterfly and settled in a corner of my heart. I held my breath, afraid to exhale for fear it would slip out, never to be found again.”

When a bomb explodes in a mall in East Africa, its aftershocks send two strangers on a collision course that neither one sees coming. Jack Warden, a divorced coffee farmer in Tanzania, loses his only daughter. An ocean away, in the English countryside, Rodel Emerson loses her only sibling. Two ordinary people, bound by a tragic afternoon, set out to achieve the extraordinary, as they make three stops to rescue three children across the vast plains of the Serengeti—children who are worth more dead than alive. But even if they beat the odds, another challenge looms at the end of the line. Can they survive yet another loss—this time of a love that’s bound to slip through their fingers, like the mists that dissipate in the light of the sun?

“Sometimes you come across a rainbow story—one that spans your heart. 
You might not be able to grasp it or hold on to it, but you can never be sorry for the color and magic it brought.”


Hossz: 360 oldal
Megjelent: 2017. január 31.
Goodreads arány: 4,49 / 5,00
Kiadó: Pitch73 Publishing

HEA: ✓
Csavar: ✓
Cliffhanger: ✘
Morális kérdés: ✓
Váltott szemszög: ✘
Olvasható-e önállóan: ✓
Főszereplők: Rodel Emerson 💗 Jack Warden

Az írónőt megtalálod:
Twitter || Goodreads || Facebook || Instagram || Weboldal

A könyvet megnézheted:
Goodreads || Amazon || Kobo


"Maisha ni Bwana."

A jó életbe már, tényleg nincs egy könyv se, amit le tudok húzni?!? Na de a humort félretéve...az első oldal után világossá vált, hogy ennek a könyvnek az olvasásához és az értékeléséhez ott kell lenni agyban, és szívben is. Nem könnyű megszólalni, nem könnyű bármit is mondani - annyit viszont bátran kijelentek, hogy ez blogos pályafutásom, illetve életem egyik legnehezebb olvasmánya, és nem azért, mert ez vagy az nehéz volt benne. Mindig találok valamit, ami segít, hol a nyelvezet, hol a cselekmény egyszerűbb, hol a könyvben levő alapinformációkat ismerem, így ha az egyikre koncentrálok jobban, egy idő után a másik is tisztább lesz. Csak a rend kedvéért: ebben a könyvben csupa olyan dologról esik szó, amit én tudtam korábbról, például hogy az oroszlánok pontosan annyi időközönként párosodnak, amennyit még nem szégyellnek - vagyis 15 percenként - tudtam, hogy tuk-tuk a neve annak a szállítóeszköznek, ami a riksához hasonló, és vagy 10 ember belefér egyszerre, a színes kezeslábas neve muumuu, meg hasonlók. Sőt, nem egyszer nézegettem szuahéli szótárat (!!!) anno, így tudtam, mit jelent némelyik kifejezés, hogy pl. a "Goma" harci dobot jelent. Meg persze hogy Afrikában egy bizonyos rendellenességgel születni, létezni...de erről később. Az a lényeg, hogy valami mindig visz előre, ezért könnyű megérteni, amit az ember olvas. És akkor jön egy kivétel, ami fölött cirka 2 hónapot tölt, újrakezdi, félbehagyja, megint újrakezdi, és bár érti, tudja, hogy vannak dolgok, amik a fejében tárolódnak, és segíthetnek is, csak össze kell őket rakosgatni, mégis...semmi. Majd mérgében megint elkezdi - és rájön, miért volt képtelen végiggyűrni. Mert az ilyen könyveket akkor lesz képes valaki tiszta szívből látni, érezni, ha megérett rá. Egy perccel se előbb. Úgyhogy én legelőször azt mondom, mindenki beszélje meg magával, hogy képes lesz-e egy olyan könyvet feldolgozni, aminek az eredménye több órányi könny, illetve nevetés egyszerre (!), és ami utána egész életében elkíséri. Nem tökéletes, de ha becsukja a szemét az ember...próbáljon meg szebbet álmodni, mint ami ebben a könyvben le van írva, én azt javaslom. Nem fog sikerülni. 

Kivételesen úgy döntöttem, most a hibákkal kezdek - hogy a szükséges rossz után rátérhessek arra, amiért beleszerettem ebbe a könyvbe. Nem érdemes elfelejteni, hogy a Mists of the Serengeti műfaja NA. Igaz, annak egy teljesen más dimenziója, de akkor is NA, és megtörténhet, hogy a cselekmény nem a realitás talaján áll, sőt, meg sem közelíti, hanem elszáll a fellegek közé. Természetesen nem állítom, hogy ez akkora hiba, végül is legyünk tisztában azzal, amit olvasunk - de annak, aki hónapokig nem vesz a kezébe hasonlót, feltűnik. Vagy csak az élet törte meg őt annyira, ha nem hisz abban, hogy 10 (!) hónapig se telefon, se levél, se egy e-mail, semmi nem érkezik attól, aki állítólag annyira szeretett, és a másik sem próbálja meg legalább felvenni vele a kapcsolatot, csak ül és néz, hogy akkor most mi van, miért nem telefonál. Ennyi idő alatt a világot meg lehet váltani, férjhez menni, gyereket szülni, de semmiképp nem várni valamire, ami talán sosem jön el. Persze a könyvben rögtön utána azonnal fel is bukkan a semmiből a...de azért mégis. Épeszű ember hazajön, elkönyveli egy csodának az egészet, aztán továbblép. Mert ez az élet rendje. Ez váltott ki belőlem nagyívű fanyalgást, egyszer majdnem hányingerem lett a sok nyáltól, de szerencsére a többi volt annyira gyönyörű, hogy szemet hunyjak minden "hiba" fölött. Sőt, sok jelenet a kreativitás, a tehetség, és a stílus plafonját áttörte - kétszer, - részben ezek miatt megy felfelé az értékelés. Most mondjam, hogy az egyik kedvenc jelenetem, amikor a 90 éves nagyi a fészerben "finoman" közli a két főszereplővel, hogy ezt a vénasszonyt nem verik át, tudja, mi folyik itt, de nem akar látni kacsintgatásokat, szikrákat, semmit? Az "ogling" szó egyébként a kacsintgatás, de abban a szövegkörnyezetben egész más jelentése van. Előtte azt mondja, "You two should get a barn", vagyis a "menjetek szobára" helyett "menjetek fészerbe"-t mond. Ehem. Dzsungel Jack fodrászatánál pedig majd' lefordultam a székről a röhögéstől...de hasonló vonalon ment az összes erotikus jelenet is, csak ott a fejem égett rendesen. Amikor valaki szavakkal eléri az embernél, hogy fejtetőtől lábujjig lángoljon, mert két karakter között - meg egyáltalán, mióta olvas - nem érzett még akkora szexuális töltést, mint a főszereplők esetében, az az igazi tehetség, a műfajban főleg. De ehhez hozzáteszi a magáét, hogy előtte 150 oldalon mindenki kergetőzik, és a helyszínek sem hétköznapiak. Nem mindegy, hogy párnák közt, vagy a semmi közepén, ugyebár. Összegezve a hétköznapitól eltérő helyszínek, az erős kapocs, a macska - egér játék, és a stílus az, amitől most úgy érzem, szárnyalok. És ezt kell elérnie egy könyvnek nálam.


Fentebb említettem, nem egy olyan dolog volt, amit tudtam korábbról, így ez nagyban segített a megértésben, de még így is akadtak pillanatok, amikor elgondolkodtam. Érdekes morális kérdéseket vet fel a könyv - néhányról még lesz szó - de abba mindenképpen érdemes belegondolni, hogy vajon azok az emberek ott, szó szerint a semmi közepén, minden vagyonukkal, vagyis összesen egy kecskével, vagy egy tyúkkal miért boldogabbak, mint a modern, civilizált ember. Esküszöm, ültem, és nevettem az egyik karakteren, mert semmi, abszolút semmi olyan indoka nem volt a boldogságra, amit mi ezen a néven könyvelünk el, egy kis tuk - tukot vezetett az első színre lépésekor, mégis be nem állt a szája, úgy kellett leállítani. Amikor megkérdezték, "hogy van a gyerek?", csak pislogtam, hogy lemaradtam valamiről. De nem, ezt azért kérdezik mindig, mert egy gyerek ott a legnagyobb öröm, akkor is, ha az nem saját, ha ők boldogok, a világ is boldog. Aztán lehet hogy blődségnek tűnik, de ami még elgondolkodtatott, az a jelenet, amikor az egyik karakter odament a maszáj harci díszben levő szoborhoz, az megmozdult, kért akárhány shillinget, majd azt mondta, hogy "a turisták fontosak." Egy maszáj harcosnak. Az iróniát remélem, lehet a hangomban érzékelni. De azért van felfestve a kisbuszok, tuk - tukok oldalára Obama, Elvis, vagy Beyoncé képe is, mert ezek az emberek ott egyenlőek a nyugati világgal, a gazdagsággal, aki őket ismeri, bármire képes lehet, bármit megtehet. Talán nem véletlenül azok a könyvek a legjobbak, amikben a fikciót keverik a valósággal. Aláírom, ebben annyi nyál van, amitől még a régi énem is sikítva futna el, tiszta cukor, szivárvány - legalábbis az egyik része. A másik viszont ellensúlyoz, mert komoly dolgokat mesél két ember szemén keresztül, akik rosszkor voltak rossz helyen, és azt hiszik, eljött a világvége, az apokalipszis. Aztán ahogy lenni szokott, az olvasóval együtt ők is rájönnek, hogy Isten semmit nem tesz véletlenül...és mindennek oka van.

Amiről még feltétlen akartam beszélni, az egyrészt a HEA. Mert egy ilyen csodának nyilván csak boldog vége lehet, right? Persze. Aztán jön az epilógus. Én is azt hittem, minden úgy marad, ahogy, a megszokottakhoz hasonlóan most is megy mindenki a dolgára az utolsó betű után...de közel se. Kegyetlen, aljas húzás, merénylet énfelségem ellen. Annyira...megátalkodott? Gonosz? Vagy csak még több könnyet akart belőlem előhozni? Nem tudom. Amit viszont igen, hogy teljesen fejtetőre állít 360 oldalt, olyan, mintha lenne egy útként a lezárás, meg még egy másik útként az epilógus, és mindenki fűzheti úgy tovább, ahogy neki tetszik, amelyik verzióval boldogabban teszi le a könyvet. Mivel hallom a kérdéseket: szíven szúrt, de mégis az epilógust választom, mert bár nem kapok többet, a szívem úgy gondolja tovább, ahogy akarja. Ráadásul a végén még vártam valamit pluszt - és tessék. Kívánhatnék többet? De akár választ valaki, akár nem, azt mindenki tartsa észben, hogy az epilógusban nem egy olyan dologra magyarázatot adnak, ami a könyvből nem derül ki, és azon a pár oldalon lesznek hatalmas meglepetések is, úgyhogy mindenképp érdemes elolvasni. Ahogy fentebb is kiderül, a váltott szemszöghöz egy "nem"-et tettem, mégis...a cselekmény összesen 31 fejezetből áll, ezek nagy részét Rodel meséli - kivéve a legelsőt, és az utolsó négyet. A prológusban Rodel, majd Jack is elmondja ugyanazt a szituációt, aztán végig előbbi szemszögéből mennek a dolgok, Jack csak a legvégén fűzi hozzá a sajátját. Bár bevallom, jobban tetszett volna, ha emberünk nemcsak a végén, hanem a közepén is megosztja velem a gondolatait, mert belelátni a fejébe csak még érdekesebbé teszi az amúgy is robbanásközeli állapoto(ka)t. De függetlenül attól, hogy Jack pont akkor nem szólalt meg, amikor szükség lett volna rá, nem fogom hibának felróni, mert egyébként minden más ezt is pótolta.


Úgy gondolom, a fenti bekezdésből sokak figyelmét felkeltette az "ugyanazt a szituációt meséli el" kezdetű sor, úgyhogy folytassuk ezzel. Ez a könyv keretes, az elején két ember szemszögéből meséli el ugyanazt - de aki ügyes, itt már sok dolgot összerakhat. Nyilván ha két ember ugyanazt meséli el, akkor a továbbiakban nem kevés közük lesz egymáshoz, csak nem feltétlen úgy, ahogy sejteni lehet. Ahogy én is írtam, az írónő véres valóságot keveri a fikcióval. Ugyanis a kezdetek kezdetén Rodel és Jack nem ismerte egymást...hanem egy tragédia sodorja őket egymás útjába. Természetesen az ilyen dolgok mindenkiben eltörnek valamit, főleg akkor, ha az embernek .tnétröt golod ttetílme za rokima tlov tto (b nav egésttetniré seylémezs (a Rodel viszonylag hamar túlteszi magát rajta, mert valami más foglalja le, de Jack...nos, ő éldegél, mint az ősember, lényegében vegetál az említett dolog óta. Amikor aztán Jack-re lesz szükség ahhoz, hogy elintézzék azt a nyilvánvalóan fontos, felmerült dolgot, mert ő az egyetlen, aki segíteni tud, kérdés, hogy nem küld-e el mindenkit a fenébe, meg egyáltalán hajlandó lesz-e meghallgatni bárkit is...

A fentihez hasonló alap bármilyen könyvnek megadja a hangulatot, ha jól csinálják, persze. Ám ez az írónő nem csak jól, hanem gyönyörűen csinálta. Nem jött ez kényszerből, nem jött ez "kellett a pénz" felkiáltással - higgyétek el, észre lehet venni, ha szívvel készül valami. De persze az alap egy dolog, ahhoz sok más is kell - mondjuk különleges helyszín. Dél-Afrika, a Kalahári, vagy a Szerengeti környéke a Ngorongoro kráterrel és a Kilimandzsáróval sokunk képzeletében úgy él, mint "a hely, ahova az életben nem jutunk el". Azonban a könyvnek köszönhetően bepillantást nyerhetünk ebbe a környezetbe, és a bakancslistánk is bővül pár tétellel. Aztán ott a szuahéli nyelv, amiből többségünknek szintén csak a "Hakuna Matata" jut eszébe - de a helyszínhez hasonlóan ez is ad egy "elérhetetlen" érzést, az ember pedig úgy érzi, még jobban bele akarja magát ásni, és így még jobban húzza befelé a történet. Off: el nem tudtam volna képzelni, hogy az oroszlán, az elefánt, a bivaly, vagy a strucc milyen hatalmas, pedig üveg és kordon mögül figyeltem őket nem egyszer. Akkor milyen lehet egy szafari, ahol nincs rács, nincs ketrec?!? Életre szóló élmény, és akkor még finom vagyok. Még egy off: "nagy ötösnek" hívják azt az öt állatfajt, amihez ha szerencséd van egy szafarin, akkor te vagy a császár - oroszlán, elefánt, kafferbivaly, orrszarvú, leopárd. Nem mellékesen ezek a legveszélyesebbek is. Összegezve, a helyszín, a stílus, a kreatív és remekül megírt szituációk, a morális gondolatok, a karakterek, hogy minden szónak súlya van, nem csapong, az...mit mondjak már, egy csodává varázsolja a legolcsóbb ponyvát is. Ez meg eleve nem is indult annak, tehát azért lehet sejteni, minőségileg hol is áll ez a könyv. Az írónő stílusa hasonlít Amy Harmonéhoz, legalább olyan mély gondolatokat közöl, legalább olyan kidolgozottak a karakterek, lehengerlőek a jelenetek - és legalább olyan nehéz megérteni. De akinek sikerül, azt egész életében kísérni fogja. Sosem felejtem el, amikor Bahati és Rodel Activity-t játszottak, Jack oda sem nézett, de mosoly volt a szája szélén, és mindig kitalálta, miről van szó. Vagy amikor Rodel hímoroszlánhoz hasonlította Jack-et, ami egyébként igaz is. Szóval ha el akarja valaki a pasit képzelni, nézze meg a "hímoroszlán" szóra kidobott gugli találatokat...és gondolja át, mennyire hangosak ezek az állatok, amikor párosodnak. *Plafontbámulvaahhdevigyorog*


Kicsit visszatérve a morális kérdésekhez, a könyv felvet még pár érdekes dolgot, és az egyik ilyet Vivien is nagyszerűen leírta a saját blogján. A kérdés az volt, amikor két embert egy világ választ el, de a lehetőség adódna arra, hogy ez a két világ összeforrjon...mi lenne? Ki lenne hajlandó feladni a sajátját, vállalni az ismeretlent, és belevágni a kalandba? Mert mindenkit köt valami, egyikünket ez, másikunkat az - és itt megválaszoltam a saját kérdésemet is, ugyanis rávágtam, hogy saját magamat ismerve én lennék, aki legelőször, kérdés nélkül pakolná a motyóját, és elindulna. Ezzel azt akartam szemléltetni, hogy nem vagyunk rosszabbak azért, mert belevágunk valami teljesen ismeretlenbe - ami visszatartja az embert, az gyakran saját maga. Nem véletlen szerettem annyira Jack-et, hiszen ő...de ezt már rátok bízom. Aztán fontos még beszélni arról, ami a könyvnek egy érdekes szálát adja. Na most jöhetne a kérdés, hogy mi a - az, nem mondom, mi - vesz rá embereket arra, hogy életeket áldozzanak fel a nyilvánvalóan nem létező erőért, de erre nem nehéz a válasz. Ugyanis ők azt hiszik, hogy létezik, méghozzá a képzettség hiányának, az analfabetizmusnak, ergo a tudatlanságnak, és a még ma is rendkívül erős törzsi hagyományoknak köszönhetően. Nyilván amit sámán bácsi mond, az nem lehet máshogy. Egy bizonyos rendellenességgel született gyerek a feketepiacon 75 ezer, ismétlem, 75 ezer dollárt ér, a karját, a lábát, a belső szerveit, a vérét, a haját, a szemét is beleértve, ez átszámítva cirka kétmillió (!!!) forint. Ezeknek a személyeknek a testrészeiről úgy hiszik, mágikus varázserőt, örök életet biztosítanak annak, aki birtokolja őket - úgyhogy nem ritka a gyerekrablás, a csonkítás, a vérontás se, ezt az írónő is jól meglátta, illetve körülírta. Összegezve tehát...a másik, ami miatt megszerettem ezt a könyvet, a realista vonal, ami sajnos nem mindenkinek jut eszébe, pedig látszik, mennyire szükség van talajon álló, szilárd dolgokra, vagy némelyik olvasó mennyire szereti a kötelező elemeken kívül komoly gondolatokat, valós elemeket. Ez a könyv sívó NA, annak viszont a legjobb, legértékesebb fajtája, elgondolkodtat, tettekre késztet, az ember úgy érzi tőle, hogy rohanna, és mentené az összes gyereket, aki ugyanolyan kisember, mint a többi, mégis más, és emiatt a másság miatt nem érik meg a holnapot se. Aztán fogná a sátrát, és felköltözne a fa tetejére, hogy onnan nézhesse a...nos, a Szerengetit nem is, de a pusztát mindenképp. Itt akartam még kitérni a borítóra is, hiszen ha emlékeztek, valamikor az Archer Hangja tájékán mondtam, hogy nekem...ha kék az ég, ha az égen mennek a felhők, én meg ezeket nézhetem ott álldogálva, akkor örül a világ, örül Everglow is. És hol lehet ezt megtenni? Talán nem véletlen vonz ez a fajta lét, meg a borító annyira, hogy fél órája sóhajtozok. Az én szívem abban a felhőben, abban a kékségben, a távolban van.

Azt mondta a moly, hogy ez a könyv nekem 100% bizonyossággal fog tetszeni, és a mondat első felében igaza is lett. A százalékban viszont nem...mert az legalább 120. Kegyetlenül megszenvedtem vele, nehezebb olvasmányt pedig ha akarok, sem találok - rendben, talán Amy Harmon könyvei - mégis azt mondom, nagyon megérte a sok próbálkozás. És bár alig van olyan könyv, amit mindenkinek ajánlok, most mégis ezt teszem. Ha komoly mondanivalót keres valaki, akkor azért, ha a csodálatos, romantikával átszőtt történeteket szereti, akkor meg azért olvassa el Leylah Attar könyvét. Rátaláltam egy csodára, amiről tudom, hogy még egy ilyenhez nem lesz szerencsém - így felemelő érzéssel tölt el, hogy én is csatlakozhattam Jack-hez és Rodel-hez, a nehézségekkel kikövezett útjukon a Kilimandzsáró lábainál, részese lehettem, hogy változik át szépen lassan a gyűlölet vággyá, majd szerelemmé, láthattam azt is, külön, majd együtt hogy küzdenek meg a két legnagyobb ellenségükkel, a sorssal, és az élettel - majd beleolvadva a körforgásba, tovább vándoroltam a csordával, hogy egyszer ismét visszatérjek. Szívből, teljes szívből, hatalmas öleléssel ajánlom mindenkinek, olvassa, aki teheti. Ps. remélem, nem bízzák akárkire a magyar fordítást.
  
English review is on the way! :)) 


Részlet a könyvből

BY THE TIME we got back to the farm, the lights were off and everyone was in bed. For the first time in weeks, I fell asleep the moment my head hit the pillow.

The shot rang out in the early morning—a single, jarring crack that echoed through the stillness like a clap of thunder. Scholastica! It was my first thought as I bolted out of bed. I flung her bedroom door open, but she wasn’t there. I checked for Jack, but he wasn’t in his room either.

“Scholastica!” I called, spinning around and running straight into Goma.

“I can’t find her,” I said, steadying her tiny frame.

“She’s fine. She’s been sleeping with me, in my room.” Goma held her door open, and there was Scholastica, snuggled peacefully under the covers.

“What was that noise?” I asked, trying to keep my voice down. “Did you hear it? And where’s Jack?”

“It was a rifle. And Jack is probably out already.” Goma belted a thick gown over her muumuu. She unlocked her wardrobe, parted the clothes, and reached for a shotgun tucked in the back. She loaded it calmly, propped it against her hip and racked the pump. “Never piss off an old bird. We’re cranky, constipated, and we need our beauty sleep.”

She signaled me to stay behind her as we made our way down the hallway. Had I caught sight of myself, creeping behind Goma’s frail form, I might have laughed. But she held the gun like she meant business, and my heart was still caught in my throat. I had no idea what was waiting for usdownstairs. And neither did she.

The floorboards creaked as we checked out the ground floor. When we got to the kitchen, Goma pushed the sheer curtains aside with the tip of her shotgun.

“There.” She motioned to the glow of light in the fields. “Someone’s in the livestock pen.”

We stepped outside and made our way toward it, two dark figures against a violet dawn sky. Goma kicked the corral gate open, keeping the rifle pointed firmly ahead of her. Something was on the ground outside the barn, barely discernible in a weak pool of light.

My mind played out all kinds of scenarios. What if someone had come for Scholastica? What if Jack had gotten in the way? What if he’d been the target of the shot we’d heard?

Oh God. Please don’t let it be Jack.

“No!” I rushed toward the figure sprawled out by the barn. The ground was dark and wet around it.

Blood.

“Step away from there.” It was Jack’s voice. Gritty and raw. I turned towards it with the kind of relief that couldn’t be contained.

“You’re okay,” I said. Nothing else mattered, just that he was standing there.

I didn’t realize that I was running to him until I was a few feet away, when I caught a glimpse of Goma’s expression. She was watching me with a mix of curiosity and astuteness that made me stop short.

You care for him. She didn’t say it out loud, but she might as well have. You care for Jack. Of course, I care for him. I stumbled and came to a halt. If anything happened to him because of me, I’d feel awful about it. Right. Goma lowered her shotgun. And that’s all there is to it. But her sharp eyes stayed on me, making me feel like she could see clear to my soul.

“We … we heard a shot,” I said to Jack.

“A pack of hyenas on the prowl. They were after one of the calves. I shot one.” He motioned to the prone figure. “The rest took off.”

“And the calf?” asked Goma.

“A few cuts and scrapes, but she’ll recover.”

Goma nodded. “I’ll go find her a blanket.”

She disappeared into the barn, leaving Jack and me standing by the dead hyena.

“Does this happen often?” I asked.

Jack had shot the hyena dead center, in the middle of its forehead. How he’d managed that in the bleak light of dawn, was beyond me.

“Mostly when the rains fail. That’s when the animals tend to stray from their turf. Luckily, the horses got nervous and alerted me.”

“You have horses too?”

“And cows and hens. We try to be as self-sufficient as we can. Eggs, milk, fruit trees, a vegetable patch. Even our alarm clock is organic.”

I smiled as the rooster crowed again. “You like to keep it au naturel?”

“One hundred percent.”

I knew the nuances in his voice now. And from the way he was looking at me, he wasn’t talking about the farm. My throat went dry as I realized I was completely back-lit from the light, that my every curve was exposed to him. My nipples were puckered from the morning chill, but a rushing warmth flooded through my every pore. My heart fluttered wildly, like a kite in a whirlwind. There was a magnetism and self-confidence about Jack that made me want to hand him all my strings. I wanted to know what it would feel like to have his hands wrapped around my hair—pulling, tugging—

“You two should get a barn.”

We both jumped at the sound of Goma’s voice.

“Seriously, with a carcass at your feet?” She looked from me to Jack. “No. I don’t want to hear it.” She held her palm up as Jack started to say something. “You can deny it all you want. Both of you. But you’re not fooling this old crone. There’s some major ogling going on here. Sparks and all.”

We stared at her in awkward silence. What do you say to something like that?

“Get back in the house, Goma,” said Jack.

“With pleasure,” she replied, giving us a sly, haughty look. Oh God. Could the ground just part now and swallow me whole? We stared at our feet when she was gone.

“I’m sorry she—”

“It’s okay.” I cut him off. “I should head to town today and pick up my things from the hostel.” So I’m not wandering around in your grandmother’s muumuu, which is the furthest thing from sexy, so it’s kind of insane that we even had that moment, and maybe if I just keep talking to myself long enough, I’ll be able to heckle this embarrassing incident right out of my head, and then we can just go back to—

“You hear that?” Jack swiveled around, shielding me with his large frame.

“Something’s out there,” he said.

“It’s just me.” Bahati emerged from the shadows. “I heard a gunshot.”

“That was half an hour ago. Where have you been?”

“Watching. From my window.” He pointed to the upper floor of the house.

“And you let Goma and Rodel check out the situation first? You make a lousy guard, Bahati.”

“I am not a guard. Never claimed to be. I am an actor. You paid me to stay here until you returned. You got back last night. The way I see it, my contract ended then. Besides, I am only playing the role of a guard. When people see me, they see a fierce Maasai warrior they don’t want to cross. That’s all that matters. Their perception. They don’t have to know I wouldn’t harm a fly. So, you see, everything gets resolved peacefully. No combat, no fighting. But hyenas in the middle of the night? They’re all yours.”

“Well, you can help me bury this one,” said Jack. “And then I’m hoping you can drive Rodel to Amosha so she can pick up her things. It turns out that I need you a little longer. I’ve been gone a couple of days, and I need to catch up. I could do with some help until Rodel and I leave for Wanza. You think you can handle that?”

Bahati rubbed his chin and glanced at the hyena. “Same pay?”

“Same pay.”
“No bonus for disposing of dead bodies?”

“No bonus. It’s still a lot more than what you make from your trips and The Grand Tulip,” said Jack.

“You want in or not?”

“Yes, yes. Of course. Just checking. But I think we should have a code. For emergencies, you know? In case I need you. Your farm is a dangerous place. Yesterday, I saw a snake. It crossed the path right before me. Maybe I should get a whistle. What do you think? And all this stuff with Scholastica gives me heartburn. I hardly slept a wink while you were away. Goma forgets to lock the front door. And your house is old. It makes a lot of noise at night. I keep having panic attacks. And then this shooting. Wild animals sniffing around. I should get some kind of compensation. Health and hazard …”

I retreated slowly as he prattled on. I wanted to slink away and pretend that my insides weren’t jangled, that the tingling in the pit of my stomach was from the early morning scare, and had nothing to do with Jack’s scorching appraisal.

When I got to the house, I turned around. I could have sworn Jack was still watching me.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése