2019. május 13.

For Lila, Forever by Winter Renshaw - Coabs értékelő | Coabs review

  
The words “For Lila, forever” adorned the front of the envelope in blue ink, the handwriting all too familiar. 
But it didn’t matter what it said. I didn’t have the heart to open it.

We couldn’t be together.
Not after everything ...

Leaving Rose Crossing, Maine was one of the most painful moments of my life—
or at least it was until the day I came face-to-face with Thayer Ainsworth again.

After a decade of searching, he’s found me, and he wants to know why I quit my housemaid job and left his family’s island estate without so much as a goodbye. But I’m bound by a devastating secret much bigger than the two of us, and telling him the truth has consequences.

Looking into the eyes of the only man I’ve ever loved, I tell him the only thing I’m allowed to: never contact me again. 
And when he’s gone, I sit down and finally open his letter.

Only it isn’t a letter at all. 
And it changes everything.
 
Oldalhossz | Page length: 339 
Megjelent | Released: 2019. 04. 25.
 Műfaj | Genre: romantikus, new adult

HEA ✓
Standalone ✓
Cliffhanger ✘
Váltott szemszög | Dual POV ✓
Morális kérdések | Moral questions ✘
Főszereplők | Main Characters: Lila Hilliard 💗 Thayer Ainsworth

Eredetiség 3/5 | Cselekmény 3/5 | Írói stílus 4/5 | Erotika 1/5 | Romantika 2/5 | Sötétség 0/5 | Humor 1/5 | Hős 4/5 | Hősnő 3/5 | Mellékszereplők 4/5 | Dráma - Konfliktus 4/5 | Megoldás 3/5 | Csavar 4,5/5 | Befejezés 3/5 | Klisék 4/5 | Realitás 3/5 | Összetettség 1/5 | Érzelem 3/5 | Függőséget okoz 1/5

Originality 3/5 | Plot 3/5 | Writing style 4/5 | Erotic scenes 1/5 | Romantic scenes 2/5 | Darkness 0/5 | Humor 1/5 |  Hero 4/5 | Heroine 3/5 | Secondary Characters 4/5 | Drama - conflict 4/5 | Solution 3/5 | Twist 4,5/5 | Story ending 3/5 | Cliché 4/5 | Reality 3/5 | Complexity 1/5 | Feelings 3/5 | Addiction 1/5 

Ha szeretnél utánakeresni, és beszerezni a könyvet
Find and get the book here:
Goodreads || Amazon

Zeneajánló - 
music recommendation

"Faded" - Alan Walker
"Sing Me to Sleep" - Alan Walker
"Without You" - Avicii ft. Sandro Cavazza

"𝐹𝑜𝓇𝑒𝓋𝑒𝓇 𝒾𝓈 𝒶 𝓅𝓇𝑜𝓂𝒾𝓈𝑒. 𝐿𝑜𝓋𝑒 𝒾𝓈 𝒶 𝓅𝓇𝑜𝓂𝒾𝓈𝑒.
𝒮𝑜𝓂𝑒𝒹𝒶𝓎, 𝓉𝑜𝑜, 𝒾𝓈 𝒶 𝓅𝓇𝑜𝓂𝒾𝓈𝑒."

Borzasztóan haragszom az írónőre, mert gyönyörűen indította ezt a könyvet, és tényleg elhittem, hogy egy csodálatos, valódi érzelmekkel átszőtt történetet kapok két fiatalról, akiket egy világ választ el, mégis egymásba szeretnek, majd közbeszól az élet, és a kamaszkorban felépített várak úgy szállnak el a levegőbe, mint a héliumos lufi...erre tessék. Ráadásul pont ott nem éreztem semmit, ahol a leginkább kellett volna. Nehezen illetnék egy olyan könyvet "Epic Love Story" címkével, aminek az első 50%-ában gyakorlatilag semmi nem történik, a rákövetkező 25%-ban minden egyszerre zúdul az ember nyakába, majd az utolsó 25%-ban az összeboruláson kívül megint semmi nem történik. Biztosan olvastatok már olyan könyvet, amiről azt mondtátok, "jó, jó, de mégsem az igazi", vártátok, hátha annál a bizonyos pontnál dobbantanak nagyot, biztos csak azért annyira lapos a történet, amennyire, mert amikor minden kiderül, az fog óriásit szólni, jön a csavar, ami mindent megváltoztat - és nem. Egyszerűen a hajamat tudtam volna tépni. Igen, mindenkiről lehullik végül az álarc, de a karakterek viselkedése, amikor robban a bomba...nem azt várja az olvasó a karaktertől, hogy az lazán megvonja a vállát, és megy tovább. Az erotikus jelenetet pedig hagyjuk, nem is idegelem magam vele. Maradjunk annyiban, hogy egyáltalán nem azt kaptam, amit vártam. Nem volt benne szenvedély, nem volt benne érzelem, csak a nagy üresség. De tudjátok, mi itt a legdöbbenetesebb? Amikor abbahagytam volna, lapoztam tovább. Amíg vége nem lett. Apró jel, de ez csak azt bizonyítja, hogy van benne potenciál. Látom, érzem, hogy nincs minden veszve.

Csapjunk egyenesen a lecsóba, és nézzük meg, miért adtam néhol tőlem szokatlan pontszámot - mielőtt azonban elkönyveljük emberiség elleni bűntettnek, vagy akármi másnak a For Lila Forevert, szeretném megjegyezni, hogy hogy nem volt annyira rossz, hiszen alig tudtam letenni, a főszereplő srác új "Item" a könyves álompasik listámon, az egyik mellékszereplő miatt pedig tüntetni fogok, hogy kapjon saját részt, de bőven akadtak benne olyan dolgok, amik miatt nem kapja meg az ötöt. És sajnos nem egyszer éreztem úgy, hogy utóbbiak vannak túlsúlyban. Adott egy alap, amire némi gondolkodás után tényleg bármit rá lehet építeni, és ami kijön már a könyökömön, de egye fene, ezzel az eggyel még csak megbirkózok valahogy. Mazochistáké a világ, ugyebár. Az egésznek egy sziget a színhelye, amit egy gazdag, millárdos nagypapa visz, mellette főszereplők, az ikrek, Westley, Whitley, és a gazdag zsúrpubi, "Mr. Ray of Freaking Optimistic Sunshine" Thayer. Mivel a papi megteheti, hogy embereket foglalkoztasson a szigeten, egy nap a szigeten található villáknak (többes számban, és mindnek saját neve van) új alkalmazottai lesznek, egy nagypapa, egy nagymama, és egy lány (akit néha úgy hókon nyomtam volna...amúgy se szeretem a női szemszöget, de ezt a hisztériát érdemes volt végigkövetni) aki nem számol azzal, hogy egy nap belezúg a gazdag aranyifjúba. Thayer sem számol a lánnyal, eleinte csak a f*rka viszi előre - eleinte. Majd mielőtt a nyár véget ér, ők ketten megfogadják, hogy ha a srác visszajön a szigetre 9 hónap múlva az egyetemről, minden folytatódik tovább. Csakhogy az idő hatalmas, kiszámíthatatlan úr...

"De ha látszólag ennyire érdekes a könyv, miért mondtad feljebb, hogy neked nem igazán tetszett?" - Azért nem tetszett nekem igazán, mert az érdekes leírás mögött olyan történet van, amit én jobban megcsinálok, holott nem vagyok író. Gyönyörűen, lenyűgözően indult, de hamar átváltott valamibe, amiben már kevésbé találtam gyönyörűt, illetve lenyűgözőt. Az erotikát és a romantikát teljes egészében kihagyták belőle, ezek helyett arra koncentrált az írónő, hogy a szituációt mutassa be: milyen következményekkel jár, ha két fiatal, akiknek a fenekén a tojáshéj, a származásuk ellenére egymásba gabalyodik. Figyelmezteti őket az olvasó, a konyhásnéni, a macska, az univerzum, de ők persze sehall - selát dömötör, buta volt mint hat ökör, majd csodálkoznak, hogy az történik, ami. Illetve csodálkoznának, csak az egyik hónapokra elhúz az egyetemre, a másik magára marad. A következmények ekkor kezdenek körvonalazódni. Mindennek súlyos következménye van, amit nem gondolnak át, lényegében erről szól a könyv. A következő, 25%-ban minden az olvasó nyakába zúdul, itt jön rá az egyik karakter, hogy belőle egész idő alatt bohócot csináltak, nekimegy a többieknek, gyanúsít, hibáztat, kiderülnek a rejtegetett titkok, keressünk megoldást, közbeszól az univerzum, az univerzum jó arc, elrendez mindent, stb. Csak a szokásos. Az utolsó 25% pedig az összeborulásé. Ott nem vártam sokat, mivel - áldás, vagy átok - annyi NA járt már a kezemben, hogy a szememet majd' kiszúrták a dolgok...a prológusban.

Feljebb beszéltem egy karakterről, és vele kapcsolatban hoztam fel azt a bizonyos tüntetést. Ebben a könyvben még Thayer is elbújhat az egyik iker, Westley mellett. Amikor szerepelt, akkor a történet haladását változtatta meg - és nem csak lógott bele a világba, hanem odatette magát. Nekem egyértelműen ő volt a kedvencem. Aztán akadt néhány karakter, akit vagy az elejétől fogva nem szerettem, mert láttam, hogy vaj van a fején - például a sunyi "főgonosz", merthogy olyan is van - vagy menet közben sikerült velem olyan szinten megutáltatnia magát, hogy arra szavak nincsenek. Lila, például. Igen, tudom, nem kellemes egy lánynak abba a helyzetbe kerülni, amiben ő volt, de tényleg muszáj volt 340 oldalból 330-on úgy tenni, mint aki a világ teljes fájdalmát cipeli? Szegény Thay, néha már ott tartottam, hogy odaordítok neki: "nem kell neked egy ilyen díszp*csa, hívj fel, szivi...!" Nem tudom az írónő könyveivel összehasonlítani ezt, mivel én "Winter Renshaw - szűz" vagyok, de kíváncsi lennék, a többiben mennyi a humor. A For Lila Forever nem bővelkedik humoros jelenetekben. Apró beszólások persze vannak, de nyilván nem is az volt a cél, hogy az ember sírva röhögjön rajta, inkább pár órára kikapcsol. Egyszerű a szerkezete, érthető kifejezésekkel dolgozik, és aki angolul keresgél, annak ez jó választás lehet. A csavarra azért adtam az egyik legmagasabb pontszámot, mert remek ötletek voltak benne, és néhány nagyon meglepett - a baj csak az, hogy a "körítést" kidolgozatlannak, félkésznek éreztem. Nagyon fáj a szívem. :(

Mindenképpen pozitívumot látok a stílusban, és sikerült így elsőre leszűrnöm, hogy az írónő tehetséges. Picit figyelni a részletekre, fokozatosan adagolni a dolgokat - vagy olyan csavarokat beépíteni a cselekménybe, hogy eldobjam az agyam, és eszembe se jusson marhaságokon gondolkodni, khm... - nem azt csinálni, hogy 50% semmi, 25% minden, aztán 25% megint semmi. Egy REMEK, agyrobbantó befejezés, mínusz egy hisztikriszti főszereplő, és rendben leszünk. A klisére azért adtam négyet az ötből, mert...kevés ilyen volt benne, és kezdtem is megörülni, hogy "de jó, találtam még egy írót, akinél a kreativitás nagyon fontos", de képzeljétek, sikerült neki pont azt az egy klisét megtalálni, ami a leginkább bosszant egy NA műfajú könyvnél. Ennyire azért nem kell magad megerőltetni. Az arckifejezésemet itt már nehezen lehetett volna szavakba önteni. 


Korábban beszéltem (beszéltem?) róla, hogy az érzelem rész is alacsony pontszámot kapott. Itt szintén ugyanazt tudom mondani, mint eddig: csodaszép, gyönyörű volt, ahol azonban a leginkább kellett volna rám hatnia, a nagy semmit éreztem. Egyáltalán, még csak meg sem rendült az arcom. Ha úgy gondolta az írónő, hogy a körítés bőven elég, és ilyenkor már nem kell figyelni a részletekre, akkor tévedett. Kedvenc jelenetet sem nagyon tudok említeni - bár...még nagyon az elején, a kis évődés a főszereplők részéről hiperszupercuki volt. Nem bántam volna, ha mondjuk Thay-nek akadnak érdekesebb gondolatai is, hiszen nyilván nem a semmiért írták a cselekményt váltott szemszögből...de hogy ilyet 340 oldalon egyszer sem kaptam, ahhoz tehetség kell. Léteznek még úriemberek, na. Legközelebb próbáljuk megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy dugig tömünk 340 oldalt szexjelenetekkel, meg aközött, hogy átlapozom az oldalakat, és felháborodva keresem a szexjeleneteket, mert az NA már annyira a YA szintjét (!) üti. Ha megvan a pont a kettő közt, félsiker.

Felmerül egy könyvvel kapcsolatban, hogy morális kérdéseket, értéket ad-e, amiket esetleg tovább lehet gondolni. Nekem az a véleményem, hogy a For Lila Forever nem váltja meg a világot, nem leszünk tőle Einsteinek, de olyan alapvető kérdéseket érdemes átgondolni, mint: "a szerelem, az élet fontosabb, vagy a pénz, a hírnév? Biztos, hogy a kamaszkorban megfogadott dolgokat nem söpri el az élet? Mi lesz, ha egyszer fény derül mindenre? Nem lett volna jobb, ha néhány dolog inkább a sötétben marad?" Persze nem kell véresen komolyan venni ezeket a kérdéseket, az írónő sem teszi - csak a karakterek szemén keresztül igyekszik az olvasóval megértetni, hogy az élet ilyen az egyik percben, a következőben pedig már más, és előle lehet a legkevésbé megszökni. A cselekmény azért kap hármat az ötből, mert a részeket egymáshoz viszonyítva nagyon eltolták, közben pedig 350 oldalt olvastam el egyhuzamban, és akadt benne néhány csavar, amire még én sem számítottam - arra pedig főleg nem, ahogy kivitelezik őket. Lásd azt a részt, amikor Thayer azt mondta, teljesen mindegy, hogy azt a bizonyos képet kiteszi-e az akkor vele levő karakter facebookra, hiszen Lila úgysem látja, lévén, internet nincs a szigeten. Komám, ha csak sejtetted volna... - egyszóval szörnyen ellentétes volt az egész, itt a béka feneke, ott pedig a plafon. Függő nem lesz tőle senki, emiatt nem kell aggódni, és zsepire sem lesz a végén szükség. Apropó, befejezés. Hamar, szinte sehogy nem lett lezárva, mintha az írónő gyorsan túl akart volna lenni az egészen, és ez szintén hagyott bennem némi tüskét. Bele se merek gondolni, ha az írónő 4,3-as átlagú könyvében ennyi az ellentét, akkor mi lehet azokban, amiket 3,5 - 3,9 között értékeltek. Ennyire még én se vagyok mazochista. Bár...

Összességében...az első találkozásom az írónővel nem úgy alakult, ahogy azt vártam, de ez még nem azt jelenti, hogy a később megjelenő könyveire nem tartok igényt. Én úgy érzem, fog még fejlődni - és ki vagyok én, hogy az útjába álljak? Talán legközelebb már olyan történetet kapok, amiben figyel minden apró részletre, kidolgozza a cselekményt, a karakterekből "tökös" szereplőket csinál ahelyett, hogy hisztériával akar mindent megoldani. Ha valaki olyan NA történetet keres, amiben nincsenek nehéz kérdések, mélyenszántó gondolatok, viszont pár órára kikapcsolódást nyújt, akkor a For Lila, Forever neki való. Bár az első találkozásom nem úgy sikerült az írónővel, ahogy terveztem, hat lóval se tarthatnak vissza a később megjelenő könyveitől. Akadtak benner hibák, és nem mindig éreztem úgy, hogy tökéletes NA-t olvasok, de egyébként a For Lila, Forever tökéletes kikapcsolódás volt pár órára. Odafigyelés, aprólékosság, picivel jobban kidolgozottabb cselekmény, hisztérika szereplők és klisék helyett több kreativitás, és jó lesz ez. Nagyon bizakodom. Ti pedig vágjatok bele, és lássuk, nektek mi lesz a véleményetek.
 

   Dióhéjban az alkotóról | About the author   



Wall Street Journal and #1 Amazon bestselling author Winter Renshaw is a bona fide daydream believer. She lives somewhere in the middle of the USA and can rarely be seen without her trusty Mead notebook and ultra portable laptop. When she’s not writing, she’s living the American dream with her husband, three kids, and the laziest puggle this side of the Mississippi. |

Contact - Kapcsolat

Instagram | Goodreads | Twitter | Facebook

Ha érdeklődsz Winter Renshaw munkássága iránt, folytasd itt |
If you're interested in author's books, continue here:


  Részlet a könyvből | Excerpt from For Lila, Forever

“What are you doing in here?” he asks.

I rise from the bed and slide my hands in the back pockets of my cutoff shorts. “I just needed a minute to myself.”

He studies me.

“There are just so many people … everywhere …” I continue.

“Are you okay?” he asks.

I shrug. “I … don’t know how to answer that.”

“I’m sorry.” He lifts a hand. “That’s a horrible question and I shouldn’t have asked. Obviously you’re not okay. I mean. You’re okay. But you’ve been through a lot. And … I’m going to shut up now.”

He smiles his perfect, straight, bright white smile and it instantly makes me reciprocate, almost like I have no control over my facial expressions. But it doesn’t stick for long.

“How did you know I was here?” I ask.

“I saw you heading west after breakfast this morning. There’s really nothing on this side of the island except this cottage.”

“Oh. So you came looking for me? Like on purpose?”

He laughs under his breath, an easy, relaxed sort of chuff, like he finds my question adorable.

“I guess so,” he says. “Yeah. Guess I wanted to make sure you didn’t get lost or anything.”

“Appreciate it.” I don’t buy it for one second. “I should probably get back. It’s almost time to prep lunch.”

I squeeze through the doorway and make my way down the hall when I hear him say my name. Nothing else. Just … Lila. Turning back, I see he’s standing still, feet planted, in no rush to go anywhere.

“Yes?” I ask.

“If you ever want to talk …” he clears his throat. “I’m sure you miss your friends. And I know you’re going through a lot right now …”

There’s a gentleness about him, an easiness that I didn’t anticipate. It’s in the smoothness of his voice, the way his eyes crinkle when he smiles. He never talks about himself—even during meals. He’s always asking everyone else what they’re doing or what’s going on in their lives. And it’s plain to see he’s the clear favorite among the three grandchildren. He’s the apple of Howard Bertram’s eye.

And I get it.

So far … he seems like a nice guy—a good person.

I almost wish he wasn’t.

I almost wish he fulfilled every stereotype I conjured up about someone with his name and his background and his family and his privileges.

But now all I feel is guilt and an onset of extreme self-awareness, suddenly second-guessing the placement of my hands or the puffiness of my eyes.

“Does this house have a name?” I ask, changing the subject because I feel another wave of emotions about to wash over me when I think too hard about his unexpected kindness.

“What?”

“You know. Like your house is The Ainsworth,” I say. “And Grandma and Grandpa’s house is The Hilliard. What do you call this one?”

Thayer shrugs before shaking his head. “Nothing. I guess we mostly pretend it doesn’t exist.”

“That’s kind of … sad. Is it weird that I feel sorry for this place?” I half-laugh.

He smirks. “Yeah.”

His on-the-spot honesty makes me respect him that much more.

“Back home, my mom had this friend, and she was always talking about how everything had a soul. People, animals, plants, even inanimate objects. Mom said even if that isn’t true, it doesn’t hurt to treat everything with respect, like it has feelings. I thought they were out of their minds, but I guess a little bit of them rubbed off on me.”

“You think the house’s feelings are hurt?” He scratches at his temple.

“Maybe. Sort of. So what if I do?” I bite my lower lip for a flash of a second. I’m teasing, flirting, and I shouldn’t be.

He doesn’t say anything, which makes this moment as awkward and nerve-wracking as possible. I swear I hear my heart beating in my ears—that, or it’s the whoosh and crash of the ocean outside. I’m too distracted right now to differentiate.

My mom’s crazy friend always talked about auras. I never saw them, never believed in them, but she claimed mine was dark red, which meant I was self-sufficient and able to persevere anything.

She also told me that at my mother’s funeral, so she might have simply been trying to comfort me. If Thayer had an aura, I bet it would be light blue. The color of the sky. Serene and calm.

“You want to name the house?” he asks.

“What?”

“This cottage.” He glances up at the ceiling. “Give it a name. It can be your house. What’s your last name?”

“Hilliard.” My mother gave me her last name on account of my father abandoning us early into her pregnancy. I never knew his name. Never saw a picture. Only heard a few details, like he was smart and charismatic and successful, but also self-centered and narcissistic. “So obviously there can’t be two Hilliard Cottages.”

“All right. Then we’ll just call it The Lila Cottage.”

I snicker. “That doesn’t quite have the same ring to it as The Ainsworth or The Caldecott.”

“You think?” he asks. “Nah. It sounds fine to me.”

“Would your grandfather be okay with you naming this place without his permission? I’m getting major control-freak vibes from him.”

Shit.

I need to shut my mouth before I get myself in trouble.

Sure, Thayer’s easy to talk to and he seems like a reasonable person, but I literally just insulted his grandfather—my boss.

My cheeks flush with a burning warmth and I glance down for a moment.

“He is absolutely a control freak, and we don’t have to tell him. It can just be our thing.”

Our thing.

So now we have a thing.

“I used to hide out in here when I was a kid,” he says, looking around. “Westley was always so clingy. Like a shadow. And Whitley was always whining about this or that. And sometimes I just needed space.”

“This is quite the hideaway for a kid. A whole house.”

“Yeah,” he says. “Anyway, if you need a hideaway of your own, you’ve found a good one. But I can’t say I won’t be using it too.”

“We should probably come up with a custody agreement of some kind.” I’m flirting. Again. But I can’t help myself. He’s so damn cute. “Maybe I get weekends? You can have holidays because I’ll likely be working those, so …”

He laughs at me and our gazes lock until our respective smiles fade. There’s a glimmer of something in his eyes … fascination maybe? Curiosity? I don’t know him well enough to tell, but he looks at me in a way that no one else ever has before.

Perhaps I’m a novelty to him.

Or maybe this is what he does. Charms you. Works you until you’re putty in his hands so he can use you until you’re all used up, and then he moves on to the next girl.

“I should probably get back to The Bertram,” I say. “I’m sure Grandma’s wondering where I am.”

“We’re going to watch a movie tonight,” he says. “At Westley and Whitley’s.” AKA The Caldecott.

“You should come by,” he says.

Yesterday it was the bonfire.

Tonight it’s a movie.

I head to the door, the wood floorboards creaking beneath my quick, soft steps, but before I leave, I turn back to him. “You should probably stop inviting me to hang out.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése